Az egypoénos horrorok korszakában élünk, amikor olyan pofonegyszerű ötletekből születnek filmek, mint hogy „Ne hallj!”, „Ne láss!”, vagy épp „Ne beszélj!”. Utóbbira ráadásul nemrég már felfűztek egy hangos sikert arató filmet – épp ezért tűnik érthetetlennek, minek adott a Netflix pénzt ugyanannak a bőrnek az ismételt lenyúzására. A választ a streamingszolgáltató berkein belül kell keresni: a Sandra Bullock nevével fémjelzett, hasonló ötleten alapuló Madarak a dobozban a cég saját adatai szerint elképesztő sikert aratott.
A sztori szerint tudósok egy csapata egy ásatás során véletlenül mutáns lények ezreit ereszti az emberiségre. Hogy mik is ezek a pixeles denevérkarikatúrák, arról lényegében az egész film alatt semmit nem tudunk meg, a forgatókönyv mégis már az első negyedórában megszegi a horrorfilmek legfontosabb szabályát, miszerint addig félünk valamitől, amíg teljes életnagyságban nem szembesülünk vele. Ennek köszönhetően a maradék bő egy órában az izgalom vagy dráma legcsekélyebb jelenléte nélkül követünk egy hallását elveszített kislányt és családját, amint megpróbálnak megmenekülni az ingatag lábakon álló apokalipszis elől – persze az, hogy a főszereplő nem hall, a világon semmilyen dramaturgiai szereppel nem bír.
Így is akadnak azonban izgalmas kérdések: hogy a fenébe képes néhány tucat vérszívó egy egész országot ledönteni a lábáról? Hogy a fenébe sikerült megnyerni mindehhez Stanley Tuccit, aki végig olyan arcot vág, mintha a kamera mögött feldühödött verőlegények várnának rá rendezetlen tartozások számláit lobogtatva?
Elérhető a Netflixen
