Ha nem épp a testünk változása nyomaszt (Ördög bújt beléd; Farkasvér), akkor még mindig szoronghatunk a kiközösítés miatt (Carrie; Engedj be; A halál angyala). De ha a testünkkel sincs bajunk meg viszonylag örömteli a szexuális életünk indulása is, akkor pont ez fog valamilyen mániákus sorozatgyilkost/természetfeletti entitást felidegesíteni (Valami követ; Rémálom az Elm utcában; Halloween; Sikoly). A kamaszévekben rejlő rettenetet a brit Dylan Holmes Williams is érzi, de rövidfilmjében nem pusztán horrorral vegyíti a tinifilmet, hanem még egyet csavar a zsánerkeveréken.
Kiera (Patsy Ferran) állandó zaklatások céltáblája az iskolában, főleg a squashcsapat délceg csillagai teszik pokollá az életét. A bántalmazáshoz a legtöbb átlagdiák csendben asszisztál, a tanároknak pedig semmi kedvük ezzel foglalkozni. A lány egyetlen vigasza az általa vezetett a cappella klub, amely egyben régóta érlelt bosszújának eszköze is. Kórusa ugyanis ismer egy harmóniát, mely örök, katatón álomba ringatja zaklatóit. Sorban csuklanak össze az iskola diákjai, Kiera módszeresen válogatja ki áldozatait, mígnem a legdaliásabb squashbajnok szerelmet vall neki. Williams finoman egyensúlyoz a borzongatás és a fekete humor mezsgyéjén, és tudatosan használja az iskolai drámák műfaji kódjait. Ám nemcsak használja, ki is forgatja azokat – főképp a természetéből fakadóan önreflexív musicalelemek beiktatásával. A valószerűtlen zenés betétek rendszerint a borzalom és a suspense eszközei, de a rövidfilm érzelmi csúcspontja is egy félig röhejes, félig megható közös éneklésben érkezik el.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
