Interjú

„Ő egy élő rajzfilmfigura”

Gróf Balázs grafikus, animátor

  • Soós Tamás
  • 2021. február 17.

Képzőművészet

A Pesti Est képregényrajzolójaként kezdte, ma már világsztároknak készít klipeket: a Star Trek-hős William Shatner után most épp Rob Zombie-nak. Metálrajzfilmekről, Kerényi Imre átkáról és a Trump-karikatúrájáról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Sok kortársadhoz hasonlóan ötévesen te is Jedi- és Halálcsillag-rajzokkal indítottál.

Gróf Balázs: Középső csoportos voltam, amikor apám elvitt a Csillagok háborújára. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy nem zavart az sem, hogy egy szót sem értek a feliratos vetítésből. Az ovisok rendelkezésére álló egyetlen vizuális kifejezőeszközzel, a rajzolással próbáltam rekonstruálni az élményt: Darth Vadert, az űrhajókat, a Halálcsillagot. A másik nagy inspirációm a Pif francia képregényújság volt. Megtetszett, hogy képkockákban is el lehet mesélni egy történetet.

MN: Semmi szuperhős?

GB: A Watchment bírtam, de a szuperhősképregények fotórealizmusa nem áll hozzám közel. A 20. század eleji avantgárd alapelvét vallom én is: egy rajz akkor jó, ha megpróbál elszakadni a valóság ábrázolásától. Talán ezért is vonzott a karikatúra és a comic stripek világa, mert ez a vicces grafikai stílus kellően absztrakt, ugyanakkor gyerekfejjel is könnyen élvezhető. A Ludas Matyit is olvastam, Sajdik Ferenc volt a hősöm. Az amerikai animátorok közül pedig Chuck Jones, akinek a rajzfilmjeit már a nyolcvanas évek legelején is tudtuk fogni Pécsett a jugoszláv tévén keresztül. Sokan rajzoltak az évtizedek során Tom és Jerryt, de úgy, mint Chuck Jones ’63-tól ’67-ig, senki se. Az ő stílusa öntudatlanul is beépült az enyémbe.

MN: Sokan a régi Est Lapok képregényeiről ismernek: Flinter, Rizsa, Butapest. Hogyan vált a klipkészítés a fő profiloddá?

GB: Egy véletlennek köszönhetően. 2001-ben már az Est Médiának rajzoltam a heti képregényeket, amikor egyszer csak beállított a Pécsi Est szerkesztőségébe a szigetvári Persona Non Grata zenekar, hogy márpedig én animációs klipet fogok nekik készíteni. Bár a gimnáziumi évek alatt olykor bedolgoztam egy helyi rajzfilmstúdiónak, csak a PNG felkérése után kezdtem el komolyabban ismerkedni egy animációs szoftverrel, és négy-öt hónap alatt megcsináltam a klipet. Ettől még nem akartam pályát módosítani, de felhívott Németh Róbert, a Heaven Street Seven basszusgitárosa, hogy rendhagyó klipet szeretnének a repertoárjukban amúgy is rendhagyónak számító Dél-Amerikára. Ezt a klipet a zenetévék is sokat játszották, és utána sorra jöttek a megkeresések: Magashegyi Underground, Blind Myself, Junkies…

MN: Az áttörést egy vicces magyar klip, a Lost in Time hozta meg.

GB: Annyiból mindenképp, hogy a Blind Myself elküldte a klipet az amerikai MTV-nek, ahol többször is játszották, és év végén a szerkesztőségi listájukon és a közönségszavazáson is előkelő helyen szerepelt, megelőzve a Judas Priest és a Motörhead aktuális videóit. Az MTV hőskorában is készültek emlékezetes animációs klipek, mint a Green Jelly bohókás Three Little Pigse, a Radiohead máig etalon Paranoid Androidja, vagy az egy egész generáció Tool-rajongásáért felelős Sober, de metálzenekarok ritkán próbálkoztak ilyesmivel, talán ezért is kapták fel a fejüket az emberek a Lost in Time-ra. Tóth Gergőék találták ki a sztorit, amelyben a Blind Myself, akiknek a koncertjére a klipben csak két öreg punk kíváncsi, elrabolja és megfőzi a sztárzenekarokat. Mire én annyit javasoltam, hogy viccesebb lenne, ha inkább kiszippantanák az életerejüket és aszott hullaként csuklanának össze a Slipknot és a Metallica tagjai, mint az Életerő című nyolcvanas évekbeli science fiction horror áldozatai.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.