Interjú

„Ő egy élő rajzfilmfigura”

Gróf Balázs grafikus, animátor

  • Soós Tamás
  • 2021.02.17 21:00

Képzőművészet

A Pesti Est képregényrajzolójaként kezdte, ma már világsztároknak készít klipeket: a Star Trek-hős William Shatner után most épp Rob Zombie-nak. Metálrajzfilmekről, Kerényi Imre átkáról és a Trump-karikatúrájáról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Sok kortársadhoz hasonlóan ötévesen te is Jedi- és Halálcsillag-rajzokkal indítottál.

Gróf Balázs: Középső csoportos voltam, amikor apám elvitt a Csillagok háborújára. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy nem zavart az sem, hogy egy szót sem értek a feliratos vetítésből. Az ovisok rendelkezésére álló egyetlen vizuális kifejezőeszközzel, a rajzolással próbáltam rekonstruálni az élményt: Darth Vadert, az űrhajókat, a Halálcsillagot. A másik nagy inspirációm a Pif francia képregényújság volt. Megtetszett, hogy képkockákban is el lehet mesélni egy történetet.

MN: Semmi szuperhős?

GB: A Watchment bírtam, de a szuperhősképregények fotórealizmusa nem áll hozzám közel. A 20. század eleji avantgárd alapelvét vallom én is: egy rajz akkor jó, ha megpróbál elszakadni a valóság ábrázolásától. Talán ezért is vonzott a karikatúra és a comic stripek világa, mert ez a vicces grafikai stílus kellően absztrakt, ugyanakkor gyerekfejjel is könnyen élvezhető. A Ludas Matyit is olvastam, Sajdik Ferenc volt a hősöm. Az amerikai animátorok közül pedig Chuck Jones, akinek a rajzfilmjeit már a nyolcvanas évek legelején is tudtuk fogni Pécsett a jugoszláv tévén keresztül. Sokan rajzoltak az évtizedek során Tom és Jerryt, de úgy, mint Chuck Jones ’63-tól ’67-ig, senki se. Az ő stílusa öntudatlanul is beépült az enyémbe.

MN: Sokan a régi Est Lapok képregényeiről ismernek: Flinter, Rizsa, Butapest. Hogyan vált a klipkészítés a fő profiloddá?

GB: Egy véletlennek köszönhetően. 2001-ben már az Est Médiának rajzoltam a heti képregényeket, amikor egyszer csak beállított a Pécsi Est szerkesztőségébe a szigetvári Persona Non Grata zenekar, hogy márpedig én animációs klipet fogok nekik készíteni. Bár a gimnáziumi évek alatt olykor bedolgoztam egy helyi rajzfilmstúdiónak, csak a PNG felkérése után kezdtem el komolyabban ismerkedni egy animációs szoftverrel, és négy-öt hónap alatt megcsináltam a klipet. Ettől még nem akartam pályát módosítani, de felhívott Németh Róbert, a Heaven Street Seven basszusgitárosa, hogy rendhagyó klipet szeretnének a repertoárjukban amúgy is rendhagyónak számító Dél-Amerikára. Ezt a klipet a zenetévék is sokat játszották, és utána sorra jöttek a megkeresések: Magashegyi Underground, Blind Myself, Junkies…

MN: Az áttörést egy vicces magyar klip, a Lost in Time hozta meg.

GB: Annyiból mindenképp, hogy a Blind Myself elküldte a klipet az amerikai MTV-nek, ahol többször is játszották, és év végén a szerkesztőségi listájukon és a közönségszavazáson is előkelő helyen szerepelt, megelőzve a Judas Priest és a Motörhead aktuális videóit. Az MTV hőskorában is készültek emlékezetes animációs klipek, mint a Green Jelly bohókás Three Little Pigse, a Radiohead máig etalon Paranoid Androidja, vagy az egy egész generáció Tool-rajongásáért felelős Sober, de metálzenekarok ritkán próbálkoztak ilyesmivel, talán ezért is kapták fel a fejüket az emberek a Lost in Time-ra. Tóth Gergőék találták ki a sztorit, amelyben a Blind Myself, akiknek a koncertjére a klipben csak két öreg punk kíváncsi, elrabolja és megfőzi a sztárzenekarokat. Mire én annyit javasoltam, hogy viccesebb lenne, ha inkább kiszippantanák az életerejüket és aszott hullaként csuklanának össze a Slipknot és a Metallica tagjai, mint az Életerő című nyolcvanas évekbeli science fiction horror áldozatai.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk