A jól ismert jótanács szerint szerelmi csalódás, gyász vagy depresszió esetén mindig csak a közvetlenül előttünk álló időszakra kell koncentrálni – csak egyetlen napot, egyetlen órát, egyetlen percet kell túlélni, aztán mindezt még egyszer és még egyszer újrakezdeni. Valahogy így van ezzel Marion is, a Ma már holnap van főhőse: a fiatal lány egyedül az előtte álló napon, majd éjszakán szeretne valahogy túllenni.
Képtelen otthon maradni, de hiába viharzik el barátaihoz, velük sem érzi magát komfortosan. Utcáról utcára hánykolódik, meg sem érinti a körülötte folyó, súlytalan társalgás szele. Azzal a semmibe révedő tekintettel állja, ahogy barátai felelsz vagy merszet játszanak, vagy épp bulizni cipelik, ami azokra jellemző, akik csak testben vannak jelen, valójában egész máshol járnak.
Hogy pontosan mi emészti hősnőnket, csak szép lassan derül ki: épp testvére halálának ötödik évfordulója van, a tragédia pedig az egész családját szétzilálta. A film szép lassan lebbenti fel a fátylat főszereplője múltjáról, de valójában nem ez adja a látottak feszültségét.
A Ma már holnap van egyszerre közérzetfilm és látlelet a traumák hosszútávú hatásairól
– mindez pedig hol összefolyik, hol élesen elválik a cselekmény helyszínéül szolgáló Párizs utcáival és az ott tébláboló fiatalokkal.
„Kezdetben csak annyi volt az ötlet, hogy kövessünk egy fiatal lányt Párizsban egy estén keresztül” – magyarázta a rendező. Antoinette Boulat végül azért döntött amellett, hogy a gyász legyen a karakter központi érzelme, mert ez egyfajta torzult látképet ad. A gyászoló egészen másképp néz a körülötte lévő világra, a bulizókra, a rohanókra, a gondtalan kortársaira.
„A fájdalomtól erősebb lesz a bőröd és élesebb a látásod”
– tette hozzá.
A Ma már holnap vannak valóban ez az egyedi látásmód a legnagyobb erőssége: ott van ugyan a háttérben az utcai bűnözés, az elesettek, a társat keresők alakja, de Marion szemüvegén keresztül minden egészen más súlyt kap, a fiatalok jól ismert és ezerszer látott világa is más fénytörésben látszik. A lány véletlenül fut össze egy Alex nevű fiúval, aki hozzá hasonlóan más, mint a többiek. Marion először csak egy szórakoztató figurát lát benne, aki rövid időre eltereli a figyelmét a borzalmas éjszakáról – mindössze ezért kéri, hogy lógjanak együtt. „Nem szoktam csak úgy lógni. Csavarogni, gondolkodni, a valóságról megfeledkezni szoktam” – feleli erre a fiú, és ez a közös vágy az, amely végül összeköti őket.
Antoinette Boulat a filmet a megszokottól szűkebb képarányban, kézikamerával, rengeteg közelivel forgatta. A dokumentarista jelleg csak tovább fokozza a szereplők magányát, amely csak akkor kezd enyhülni, mikor végre felengednek annyira, hogy beférjenek egymás mellé a szűk képkivágatba – hogy aztán együtt legyenek magányosak, megpróbálva elszakadni az őket körülvevő világtól.
A rendező az egyik legismertebb francia casting directornak számít, aki olyan filmeken dolgozott a közelmúltban, mint az Irma Vep sorozat, a Francia kiadás vagy a Bergman szigete – ez a rendezői bemutatkozása, melyet a tavalyi Velencei Filmfesztivál Horizons Extra szekciójában mutattak be. Az erős castingos tapasztalatot le sem lehet tagadni: a Mariont alakító Lou Lampros telitalálat a szerepre. Első ránézésre pont olyan nemtörődömnek tűnik, mint barátnői, semmibe meredő tekintete szép lassan telik meg tartalommal és jelentéssel.
„Van benne valami vad. Olyan nyers energiával rendelkezik, annyira intuitív saját ösztöneihez. Nem felel meg tökéletesen annak a karakternek, amit írtam, de épp ezért választottam őt” – magyarázta a rendező, aki egy korábbi tanácsot is felidézett azzal kapcsolatban, miért mert kockáztatni Lamprossal. „Egyszer Léos Carax azzal utasított el egy színészt, akit én ajánlottam, hogy 'Egyszerűen nem akarom őt filmezni'. És igazából ennyi az egész: akarnod kell filmezni azt a személyt, akit választottál”.
Lou Lampros szinte magnetikus vonzerejére szüksége is van a filmnek, ugyanis az alig másfél óra nem egy helyen leül és vontatottá válik. Közel a film felén túl vagyunk már, amikor a két főszereplő találkozik, az utcán bolyongó epizódok, amelyek a magányosságot hivatottak ábrázolni, egy idő után önismétlőnek hatnak. A főszereplő miatt mégis megéri kitartani.
Forgalmazza a magyarhangya
