Film

A fekete Trabant

Szalay Péter: Nincs parancs!

  • - legát -
  • 2020. október 24.

Mikrofilm

A rendszerváltás egyik legemlékezetesebb eseménye volt a Páneurópai Piknik, amelyet lelkes civilek szerveztek annak örömére, hogy megkezdődött a kerítés lebontása a magyar–osztrák határon.

Az eredeti tervekben a határon való ki-be járkáláson kívül mindenféle színes programok voltak, a rendezvényt mégsem a fellépők tették felejthetetlenné, hanem az a több száz keletnémet menekült, akik megneszelték az ideiglenes sorompóemelést, és szó szerint átnyomultak Ausztriába.

Szalay Péter e történelmi pillanatnak állít emléket, de filmje nem a Páneurópai Piknik történetéről, máig tisztázatlan politikai hátteréről szól, az csak a kezdőpont. A rendező két idevágó szálat mozgat, az egyiknek a menekülteket átengedő magyar határőrtiszt a kulcsfigurája, a másiknak pedig Kurt-Werner Schulz, a szerencsétlenül járt német férfi, akit a piknik után két nappal, nem messze az esemény helyszínétől lőtt le egy határőr. Mindez Szalay Péter korábbi filmjéből már ismerős: a tragédiát a 2006-ban készült Határeset, Bella Árpád alezredes találkozását német kollégájával, aki a berlini sorompót nyitotta meg honfitársai előtt, a 2017-es Európa álma című filmjében dolgozta fel. A Nincs parancs! e két filmből született úgy, hogy leforgattak mellé néhány hatásos jelenetet profi színészek közreműködésével, a berlini sorompó áttöréséről pedig Cakó Ferenc készített hozzá homokanimációt. Mindezek látványosabbá, dinamikusabbá teszik a filmet, sőt azzal, hogy Kurt-Werner Schulz és családja (miként a valóságban) egy fekete Trabanttal közelít a határ felé, az egész abszurditása is kézzelfoghatóvá válik. Mégsem elsősorban e dramatizált részek miatt válik a Nincs parancs! „új” filmmé. Igaz, hogy friss riportokat, beszélgetéseket nem láthatunk, de nincs is erre a szükség, a korábbi két történet így, párhuzamba állítva egészen új értelmet nyer. Míg Bella Árpád és Harald Jäger alezredesek, parancs híján tették azt, amit a lelkiismeretük diktált, s váltak pozitív hőssé, addig a Kurt-Werner Schulzot lelövő kiskatona kizárólag azért lőtt, mert okkal gondolhatta, hogy ellenkező esetben börtönbe küldheti talán épp Bella Árpád alezredes. Persze mindezt tekinthetjük véletlenek sorozatának is, pont az ilyen ellentmondásokból érthető igazán, hogy a rendszerváltás, mint az összes történelmi esemény, nemcsak a jók és a rosszak küzdelméből állt.

Forgalmazza a Dunatáj Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?