A MeToo az utóbbi idők egyik legjobb komédiáját is megváltoztatta

Mikrofilm

A Master of None-nal Aziz Ansari olyan vígjátéksorozatot alkotott, amihez hasonlót nagyon rég nem láttunk a tévében. A romantikus kapcsolatok szakértő komikusát azonban szexuális visszaéléssel vádolták meg, ezután már nem poénkodhatott olyan felhőtlenül, mint korábban. 

Harvey Weinstein, Kevin Spacey, Bryan Singer –elképesztően sikeres filmesek, akikről kiderült, hogy valójában hatalmukkal visszaélő szexuális ragadozók. Az évekkel ezelőtt indult MeToo-mozgalom azonban az idő múlásával nemcsak ilyen botrányokat hozott a felszínre: több színész, rendező vagy zenész is akadt, akit szintén megvádoltak szexuális visszaéléssel, ez mégsem jelentette karrierje végét: Casey Affleck és Gary Oldman Oscart is nyertek a róluk keringő híresztelések ellenére. Van, akinél egyszerűen nem sikerült bizonyítani a vádakat, másnál már túl rég történt az eset, hogy botrányt kavarjon – és akkor ott van Aziz Ansari ügye, ami egyfajta szimbolikus fordulópontot is jelentett a mozgalom történetében.

Ansari orvosként dolgozó, indiai bevándorlók gyermekeként született Amerikában, karrierjét pedig standuppal kezdte, és hamar sikereket is elért a műfajban. 2006-ban néhány komikustársával lehetőséget kapott az MTV-től is: ez volt a Human Giant nevű szkeccsműsor, ami két évadot élt meg. Innen viszont már csak egy ugrás volt az áttörés: megkapta az egyik mellékszereplő, Tom Haverford szerepét a Városfejlesztési osztály című, hatalmas sikerű szitkomban. Mindez hosszú ideig meghatározta Ansari karrierjét, aki egy rakás filmben és sorozatban tűnt fel ehhez hasonló epizódszerepekben mint nagypofájú háttérszereplő: a Slágermájerekben és a Dokikban; mozik terén pedig főleg Judd Apatow filmes univerzumában (Ki nevet a végén?; Felhangolva; Spancserok; Itt a vége). Ezekben legtöbbször szórakoztató volt annak ellenére, hogy poénjai sokszor eléggé elcsépeltek, ő maga pedig apró szerepeiben is gyakran túl soknak tűnt – egyedi, komikus hangja (amit szinkronszínészként azóta is kamatoztat) és az, hogy indiai-amerikaiként saját megjelenéséből is szeret viccet csinálni, egyedi színt kölcsönzött karakterének. Mégis, nem sokan gondolták, hogy belőle lehet a következő nagy komikus-sztár.

Karrierjében 2015 jelentette a fordulópontot, amely után már nem lehetett tovább egzotikus untermannként tekinteni rá. Ekkor jött ki addigi legnagyobb szabású standup special-je, az Azaz Ansari: Live at Madison Square Garden a Netflixen, melyben a korábbiakhoz hasonlóan saját magából, szerelmi életéből és az őt övező sztereotípiákból csinált viccet. Ugyanebben az évben jelent meg Modern románc című könyve, amely magyarul is elérhető. A szokásoktól eltérően nem önéletrajzot, anekdota- vagy viccgyűjteményt írt, habár a kiadvány ilyen részleteket is tartalmaz: ebben a komikus annak jár utána, a Föld különböző pontjain hogyan ismerkednek az emberek és milyen társkeresési trendek uralkodnak Japánban, vagy épp Amerikában. A könyv tipikus populár-tudományos nonfiction: a tudományos megalapozottságot a szerzőtárs Eric Klinenberg szociológus biztosítja, a könnyed megközelítést és poénos előadásmódot pedig maga Ansari, aki saját randizási tapasztalatairól is beszámol az oldalakon. A könyv egyben ki is jelölte Ansari útját nemcsak mint komikus, hanem mint alkotó is: őt valójában az emberi kapcsolatok érdeklik, az, hogyan formálódik romantika, vagy épp szerelem két ember között, és mi kell ahhoz, hogy ebből életre szóló kötődés váljon. Ez a központi témája eddigi legnagyobb dobásának, az elmúlt évek legeredetibb és legviccesebb vígjátéksorozatának, a Master of None: Majdnem elég jó címűnek is.

A show-t szintén 2015-ben mutatták be, és azonnal hatalmas sikert aratott: a kritikusok odáig voltak érte, csakúgy mint a nézők és a szakma; eddig 3 Emmyvel és egy Golden Globe-bal jutalmazták. A sorozatot a Városfejlesztési ügyosztály egyik írójával, Alan Yanggal együtt készítették, eredetisége pedig abban rejlik, hogy mind hangvételét, mind témáit illetően olyan, amilyet korábban még nem láthattunk. Ansari és Yang is rengeteget merítettek saját élettapasztalataikból, így például hangsúlyos szerepet kap, hogy milyen nemcsak randizni, de a szórakoztatóiparban dolgozni, és egyáltalán, élni ázsiai-amerikaiként ma New Yorkban. A sorozat folytatja a 90-es évek ugyanitt játszódó szitkomjainak (Seinfeld, Jóbarátok) hagyományát – azaz valódi sztori nélkül egyszerűen apró történések laza szövedékeként magát a New York-i életérzést igyekszik átadni –, de a 2010-es évek trendjeinek megfelelően mindezt immár egy kisebbséghez tartozó alkotó-főszereplő önéletrajzi ihletésű műsoraként mutatja be. Ahogy ugyanis a nagy sorozatboom eljövetelével leáldozott a régi típusú szitkomok kora, a társadalmi kérdések fókuszba kerülésével úgy kapott egyre több színesbőrű, vagy épp női alkotó lehetőséget arra, hogy elmesélje saját történetét. Egy évvel a Master of None után indult útjára a sötétebb hangvételű, a műfajt más szempontból forradalmasító Atlanta Donald Glovertől; Ramy Youssef sorozata, a Ramy egy egyiptomi származású muszlim srác életébe enged betekintést; míg a SMILF-ben egy addig epizódszereplő komika, Frankie Shaw kapott lehetőséget, hogy alkotóként és főszereplőként is bemutatkozzon. Az élet fura fintora, hogy utóbbi műsor készítője szerint is épp a MeToo-nak köszönhetően vált igazán relevánssá, majd fél évvel később ugyanez a mozgalom hozta el a bukását is: több stábtag is hatalommal való visszaéléssel és azzal vádolta Shaw-t, hogy nem bánt megfelelően saját stábjának tagjaival. A SMILF-et végül két évad után elkaszálták – és sokáig úgy tűnt, a Master of None-ra is hasonló sors vár.

A sorozat friss hangvételű első évadával hatalmasat szólt – nem is kellett sokat várni a második felvonásra, amely tovább emelte a tétet. A második évad több szempontból is az elmúlt évek tévés csúcsteljesítménye: az Olaszországban játszódó epizódok páratlan hangulatához, érzékeny romantikájához hasonlót rég nem láthattunk; nem beszélve az olyan különleges epizódokról, mint a hatodik rész. Ez azt mutatja be, hogy az olyan, a filmekben csak körömpiszoknyi szerepet játszó karaktereknek is saját sorsuk, drámájuk és szerelmi életük van, mint például a taxisofőrök. A második évad talán még az előzőnél is több rajongót szerzett a sorozatnak, ám a siker csúcsán beütött a krach:

Anzarit is szexuális visszaéléssel vádolták meg.

A vádak azonban lényegesen különböztek azoktól, amelyeket Weinstein vagy épp Spacey ellen hoztak fel.

A babe.net oldalon publikált beszámoló szerint a Grace álnevű író akkor döntött úgy, kiáll a nyilvánosság elé, amikor látta: Ansari úgy nyer Golden Globe-ot, hogy közben a szexuális visszaélések áldozatai mellett kiálló kitűzőt visel. Beszámolója szerint egy partin ismerkedett meg a komikussal, akivel csetelés után randizni ment – ez pedig végül élete legrosszabb estéjévé vált. A randi végén Ansari lakásán kötöttek ki, ahol orálisan kényeztették egymást, majd a komikus a szex felé kezdte el presszionálni őt. Ekkor azonban a nő megelégelte Ansari nyomulását. A beszámoló több szempontból is nagyon tanulságos olvasmány: Grace több ponton is azt érezte, hogy a férfi minél hamarabb szexelni akar vele, ő azonban hiába adott jeleket arra vonatkozóan, hogy még nem áll készen, Ansari tovább folytatta a közeledést. Mikor a nő megálljt parancsolt, abbahagyta, később azonban ismét próbálkozott. Végül hívtak egy taxit, Grace pedig feldúlva távozott, másnap pedig SMS-ben írta meg a komikusnak, mennyire kényelmetlenül érezte magát – erre válaszul Ansari elnézést kért tőle. Mindezt többféleképp is lehet értelmezni – az NPR cikkében például a The Atlantic és a Vox újsárírója azt igyekszik kitárgyalni, mindez valóban szexuális visszaélés, vagy egyszerűen egy rosszul sikerült randi volt-e –, a történteknek pedig épp azért volt szimbolikus jelentősége, mert ez volt a MeToo egyik első olyan esete, amely már nem volt teljesen egyértelmű. Weinstein és Spacey esetében kérdés sem fért ahhoz, hogy amit műveltek, az nemcsak morálisan elítélendő, de egyenesen törvénybe ütköző. Ansarinál azonban ennél bonyolultabb a dolog. Az övéhez hasonló történetekből aztán egyre több bukkant felszínre az idők folyamán, részben pedig épp az ilyen, ítélethozatal nélkül maradt vádak miatt tekintenek sokan ma már furcsa szemmel egy-egy MeToo-vádra. Ez részben érthető, részben azonban pont ez bizonyítja, hogy a mozgalom áttörte az üvegplafont és elindította a diskurzust arról, mi az, ami belefér a konszenzuális együttlétbe, és mi az, ami nem; mitől érzi kényelmetlenül magát az egyik fél, vagy épp mire kell a másiknak ügyelnie.

Ami Ansarit illeti, az ügy kirobbanásakor közleményt adott ki, melyben azt írta: minden, ami közte és a nő között történt, konszenzuális volt, majd amikor a nő SMS-ben jelezte, hogy rosszul érezte magát a társaságában, privátban bocsánatot kért tőle, és a szívére vette a történteket. Ezt követően azonban a komikus eltűnt a nyilvánosság elől. Végül 2019-ben egy netflixes standup-esttel tért vissza, ahol szót ejtett a botrányáról is: mint elmondta, borzalmasan érezte magát, egy ismerőse pedig úgy reagált az eseményekre, hogy át kellett gondolnia minden egyes randit, amelyen valaha volt. „Ha mindez nemcsak engem, hanem más embereket is egy kicsit figyelmesebbé tesz, az már jó dolog” – fűzte hozzá Ansari. Ahogy azonban a Vox cikke kiemeli:

nem kért elnézést vagy tanúsított megbánást, és egyedül arról beszélt, őt hogyan érintették a történtek

– arról nem, min mehetett keresztül Grace álnevű randipartnere. Mások szerint azonban épp azért értékelendő Ansari kiállása, mert nem igyekszik más nevében beszélni vagy kanosszát járni csak azért, mert a társadalom egy része ezt követeli meg tőle. Egyszerűen beszámolt róla, mit tanult az esetből, és háláját fejezte ki, hogy mindezek ellenére az emberek még mindig kíváncsiak rá.

Visszatérése után már csak az volt a kérdés, mi lesz a Master of None-nal: lehet-e folytatni az emberi kapcsolatok érzékenységét bemutató műsort azok után, hogy alkotóját szexuális visszaéléssel vádolták meg. Maga Ansari 2017-ben, még a botrány előtt úgy nyilatkozott: két évad alatt mindent elmondott arról, milyen szingli srácként New Yorkban élni, a folytatáshoz tehát valami sorsfordító változásra lenne szüksége – például hogy megnősüljön vagy gyereke szülessen. A változás a MeToo-botránnyal be is következett, még ha kevésbé is volt örömteli, mint arra Ansari korábban számított. Így azonban megkapta azt az alkotói szünetet, amire szüksége volt, a vele történteket feldolgozva 2020-ban bele is fogott a harmadik évad elkészítésébe, amelyet csak a koronavírus vetett vissza néhány hónappal. Ekkor még senki nem tudta, mire is számíthatunk a legújabb felvonásban – a 2021 májusában a Netflixen debütáló műsor épp ezért mindenkit meglepett.

A show ugyanis hivatalosan Master of None bemutatja: Egy szerelem pillanatképei címmel folytatódott – azaz már címében is jelezte, hogy egyfajta külön fejezetről van szó. Az új évad Ansari karaktere helyett az előző felvonásokban mellékszereplőként feltűnő, Lena Waithe alakította karakterre koncentrált: Denise leszbikus író, aki első könyve sikere után nemcsak alkotói válsággal küzd, de kapcsolata is zátonyra futott. Nemcsak a főszereplő, de a sorozat hangulata sőt, a műfaja is megváltozott: az Egy szerelem pillanatképei már nem keserédes vígjáték, hanem párkapcsolati dráma. Egy rövid szerepben Ansari karaktere is visszatér, ám a könnyed hangvétel, az önmaga nyomorúságából viccet csináló figura már egy saját kapcsolatába belekeseredett férfivá változott – vagyis pont azzá a személlyé, ami elől két évadon keresztül menekült.

A sorozat első két évada sem volt az a tipikus nevettetős szitkom; a második évadban például Ansari olyan, nem épp nevettető filmeket idézett meg, mint Fellini 8 és félje, Az édes élete vagy Amarcordja, a Biciklitolvajok, vagy épp Antonioni drámái. A harmadik évad azonban az eddigiektől is komolyabb lett: ebben a szemünk előtt hullik szét egy leszbikus szerelmespár kapcsolata. Ansari immár inkább Bergmant idézi meg statikus, hosszú beállításaival, melyeket jellemzően hasonlóan elnyújtott párbeszédes jelenetek követnek. Ezeket akár Woody Allen is írhatta volna.

Azzal, hogy Ansari sorozatában teret adott alkotótársának, Lena Waithe-nek, sikeresen vágta el a gordiuszi csomót: botránya ellenére tovább boncolgathatta kedvenc témáját, a két ember között fűződő szerelmet úgy, hogy a fókusz immár nem rajta áll; ráadásul azzal, hogy immár nem heteroszexuális kapcsolatot mutat be, mondanivalója a féltékenységről vagy a kommunikációs problémákról új dimenziót is kapott. Az Egy szerelem pillanatképei az előző évadokhoz hasonlóan az emberek közötti apró rezdüléseket mutatja be, ám rettenetesen hiányzik belőle az a fajta bájosság és gyengéd humor, ami a korábbi évadokban jellemző volt a műsorra. Főleg azért, mert az ötrészes show hamar önismétlővé válik: néhány epizód alatt megszokjuk a hangulatfestés gyanánt használt képeket, a történet pedig túlságosan egyszerű és egyenes vonalú ahhoz, hogy önmagában fenntartsa az érdeklődést. Ennek ellenére mégis értékelnünk kell, hogy Ansari képes volt a botrányát sorozatában is feldolgozni, és ahelyett, hogy kétségbeesetten folytatni próbálta volna addigi munkáját, alkotóként is tovább tudott lépni. Az azonban korántsem biztos, hogy ez számára a jó irány.

A Master of None – Majdnem elég jó első és harmadik évada magyar felirattal elérhető a Netflixen.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.