Lena Dunham műsorának átütő sikere nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt években a konzervnevetéssel színezett szitkomok helyett már olyan, személyes hangulatú sorozatok uralják a vígjáték műfaját, mint a Master of None vagy épp a Fleabag. Dunhamet néhány évad múlva viszont már azért akarták keresztre feszíteni, mert műsora hiába játszódott New Yorkban, a világon semmi multikulturális nem volt benne: fehér férfiak és nők üldözték egymást kapcsolatból kapcsolatba. A Csajok sikere mellett az ilyen kritikák is kellettek ahhoz, hogy zöld utat kaphassanak az olyan, kisebbségeket és nemzetiségeket képviselő alkotók, mint Ramy Youssef.
Kvázi önéletrajzi ihletettségű dramedyje is az Amerikában élő muszlimok életét mutatja be eddig nem látott szemszögből. A sorozat a banális, hétköznapi helyzeteket keveri az abszurddal és a fekete humorral – vagyis pont azt csinálja, mint a fentebb emlegetett, hasonszőrű műsorok.
A Ramy azonban ügyesen játszik rá az arabokkal és muszlimokkal kapcsolatos univerzális előítéletekre, miközben nem fél néha saját magán is nevetni. Főhősünk egyszerre próbál megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek egy mai amerikai férfira nehezednek; miközben igyekszik hű muszlim maradni, és nem elfelejteni, honnan származik. Épp ezért ő is bulizik, csak éppen imitálja az ivást; imádkozik, de csak tessék-lássék módon, a zokniját le sem véve mosakodik be előtte; randizik, az utolsó pillanatban viszont jelzi, hogy hite szerint csak házasság után fekhetnek le egymással.
De mint hősünk húgának sztorija bizonyítja, nőként sem könnyebb a helyzet az első generációs arab-amerikaiaknak: vagy senki nem akar tőle semmit a származása miatt, vagy épp egzotikuma miatt tartják vonzónak – de senki sem kezeli úgy, mintha egy átlagos lány volna. A Ramy nem újítja meg a műfajt, mint az Atlanta, példázatai gyakran egyszerűek és szájbarágósak – de végig szórakoztató és tanulságos marad.
A Hulu sorozata
