Tévésorozat

Egyszerűen furcsa

Ramy

  • Szabó Ádám
  • 2020. március 13.

Mikrofilm

„Nagy eséllyel én vagyok a generációm hangja. Vagy legalábbis egy generációnak egy hangja” – fakadt ki a Csajok főhőse a sorozat első részében.

Lena Dunham műsorának átütő sikere nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt években a konzervnevetéssel színezett szitkomok helyett már olyan, személyes hangulatú sorozatok uralják a vígjáték műfaját, mint a Master of None vagy épp a Fleabag. Dunhamet néhány évad múlva viszont már azért akarták keresztre feszíteni, mert műsora hiába játszódott New Yorkban, a világon semmi multikulturális nem volt benne: fehér férfiak és nők üldözték egymást kapcsolatból kapcsolatba. A Csajok sikere mellett az ilyen kritikák is kellettek ahhoz, hogy zöld utat kaphassanak az olyan, kisebbségeket és nemzetiségeket képviselő alkotók, mint Ramy Youssef.

Kvázi önéletrajzi ihletettségű dramedyje is az Amerikában élő muszlimok életét mutatja be eddig nem látott szemszögből. A sorozat a banális, hétköznapi helyzeteket keveri az abszurddal és a fekete humorral – vagyis pont azt csinálja, mint a fentebb emlegetett, hasonszőrű műsorok.

A Ramy azonban ügyesen játszik rá az arabokkal és muszlimokkal kapcsolatos univerzális előítéletekre, miközben nem fél néha saját magán is nevetni. Főhősünk egyszerre próbál megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek egy mai amerikai férfira nehezednek; miközben igyekszik hű muszlim maradni, és nem elfelejteni, honnan származik. Épp ezért ő is bulizik, csak éppen imitálja az ivást; imádkozik, de csak tessék-lássék módon, a zokniját le sem véve mosakodik be előtte; randizik, az utolsó pillanatban viszont jelzi, hogy hite szerint csak házasság után fekhetnek le egymással.

De mint hősünk húgának sztorija bizonyítja, nőként sem könnyebb a helyzet az első generációs arab-amerikaiaknak: vagy senki nem akar tőle semmit a származása miatt, vagy épp egzotikuma miatt tartják vonzónak – de senki sem kezeli úgy, mintha egy átlagos lány volna. A Ramy nem újítja meg a műfajt, mint az Atlanta, példázatai gyakran egyszerűek és szájbarágósak – de végig szórakoztató és tanulságos marad.

A Hulu sorozata

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.