Fekete Amerika 2018

A néger utcától a Beale Streetig

  • Kránicz Bence
  • 2019. február 20.

Mikrofilm

Az év legnézettebb filmje és legmenőbb sorozata is afroamerikai siker, miközben az Egyesült Államok felé baktató hondurasi és haiti menekültek ügye fekete üggyé is vált. Hova jutott az afroamerikai kultúra az idén, és mi látszik ebből Magyarországon?

Az év legnézettebb filmje és legmenőbb sorozata is afroamerikai siker, miközben az Egyesült Államok felé baktató hondurasi és haiti menekültek ügye fekete üggyé is vált. Hova jutott az afroamerikai kultúra az idén, és mi látszik ebből Magyarországon?

A washingtoni Smithsonian National Museum of African American History & Culture fő kiállítási útvonala az épület gyomrában kezdődik, nyolc emelet mélységben. A látogatók szűk és sötét térbe zsúfolódnak, az elrendezés labirintusszerű, látni csak a megvilágított tárlókat lehet. Az üveg mögött térképek, hajókról készült rézkarcok és adatok: mikor, honnan, hogyan és hány rabszolgát hurcoltak el Afrikából. A tárlók előtt annyian gyűlnek össze, hogy nem igazán lehet alaposan elolvasni és megemészteni az adatokat, a tömeg már sodor is tovább. Egy-egy rekonstruált személyes történet emelkedik ki az adattengerből, rabszolgák portréi, amelyek rögtön el is süllyednek, ahogy továbbhömpölygünk.

Száz évbe telt, mire az afroamerikai történelem reprezentatív múzeuma eljutott az ötlettől a megvalósulásig. A polgárháborúban az északiak oldalán harcoló afroamerikai veteránok kezdtek el lobbizni érte, de végül nem Wa­shingtonban nyílt először fekete múzeum. Elhaló és újraéledő kezdeményezések, társadalmi viták és engedélyeztetési eljárások után csak 2003-ban jelölték ki az épület helyét az amerikai nemzet egységét megtestesítő sétány, a National Mall mentén. Barack Obama 2016 őszén nyitotta meg a múzeumot a Fehér Ház, az őslakosok múzeuma, a holokauszt-emlékmúzeum és az amerikai történeti múzeum szomszédságában. A reprezentatív kiállítótérért, az afroamerikai identitást építő és megerősítő múzeumért vívott harc lezárult. Egy hónappal később Donald Trumpot választották az Egyesült Államok elnökévé.

Akörül egyébként vita zajlik, hogy ki számít afroamerikainak. A Pew kutatóközpont felmérései szerint 1970 óta 2500 százalékkal nőtt az afrikai bevándorlók száma az Egyesült Államokban: 2015-ös adat alapján 80 ezerről 2,1 millióra. Illetve 3,8 millióra, ha ehhez hozzászámítjuk a karibi térségből érkezett fekete bőrű embereket, márpedig ők egyre látványosabban jelen vannak. Trump ellenzékét az elnök kevés intézkedése bőszítette fel annyira, mint a természeti katasztrófák és polgárháborúk sújtotta, koldusszegény haiti és hondurasi bevándorlók ügyében tett érzéketlen és ellenséges megszólalásai idén ősszel. A mexikói szükségszállásokon tábort verő, az Államokat Mexikótól elválasztó falhoz egyre közelebb érő menekültek jogaiért már amerikai fekete polgárjogi szervezetek is küzdenek. A Kong­resszus afroamerikai képviselői a haiti menekültek állampolgárságáért lobbiznak, a legbefolyásosabb amerikai kisebbségi civil szervezet, az NAACP pedig szót emelt Trumpnak az illegális bevándorlók gyerekeit hátrányosan érintő törvényjavaslata ellen. Az afroamerikaiak és az Amerikába érkező feketék tehát továbbra is politikai konfliktusok főszereplői, miközben úgy tűnik, 2018-ban nemcsak az amerikai, hanem jószerével a globális popkultúrát is megnyerték az ügyüknek. Az év legfontosabb fekete művei azonban eltávolodtak a kisrealista történetektől, és a vágybeteljesítő fantasztikum vagy a nyomasztó szürrealizmus nyelvén beszéltek a fekete tudat- és testtapasztalatról.

 

Ki a jó fekete?

2018 legsikeresebb filmje az amerikai piacon a Fekete Párduc, 700 millió dolláros bevétellel. Az év végéig ez már nem is fog változni, ahogy a világszintű második helyezés sem – Ryan Coogler filmjét globálisan csak a Bosszúállók harmadik része előzi meg, amelyben egyébként szintén feltűnik a Fekete Párduc, lévén ez a Marvel-szuperhősök csapatfilmje. A Fekete Párduc főhőse egy képzeletbeli afrikai állam, Wakanda ifjú királya, akinek nehéz döntést kell meghoznia: beengedje-e országába a fehér embert, és ezzel párhuzamosan aktívabb szereplője legyen-e a globális gazdasági és politikai folyamatoknak? Wakanda ugyanis egy különleges nyersanyag miatt dúsgazdag, csak éppen rejtegeti csúcstechnológiáját, emiatt a külvilág szemében egyike a számos nyomorgó nyugat-afrikai államnak. Miközben T’Challa király az ország túlélési stratégiáját készül átalakítani, ő maga is a túlélésért küzd. Az oaklandi gettóból trónkövetelő érkezik, aki a világ vezető szuperhatalmává emelné Wakandát, és a fekete jövő jegyében igázná le a fehér elnyomókat.

A képregényes Fekete Párduc 1966-ban, a fekete polgárjogi mozgalmak egyik legforróbb évében mutatkozott be a Fantastic Four képregényújság lapjain, az idei filmadaptáció pedig ismét Martin Luther King és Malcolm X szembenállását kódolta bele a szuperhőstörténetbe. Noha a Koncolónak nevezett rosszfiú is jelentős rajongótábort tudhat maga mögött, végül nyilván a békés megoldások híve, T’Challa győz, hogy az epilógusban wakandai alapítványokon keresztül támogatni kezdje az amerikai fekete szegénynegyedeket. A Fekete Párduc üzenete, hogy a feketéknek büszkének kell lenniük afrikai gyökereikre, mert az ad erőt nekik a boldoguláshoz Amerikában, és revitalizálja közösségeiket. Ha az afroamerikaiak nem hagyják, hogy fehér elnyomóik elválasszák őket ősi hagyományaiktól, a jövő fekete lesz – ez az afrofuturista esztétika és aktivizmus egyik vezérelve, amely a Fekete Párducot is áthatja.

Ám az is érthető, hogy a világszerte milliókat, köztük sok-sok fehér embert moziba csábító filmet éppen fekete értelmiségiek kritizálták a leghevesebben. Az ellenzők szerint a kolonialista sztereotípiákat erősíti, hogy Wakandában a királynak kétkezi harcot kell vívnia kihívójával; hogy az afrikai, „egzotikus” fekete a jó fekete, míg az afroamerikai férfi bűnöző; az állami idegengyűlöletet és bezárkózáspolitikát folytató wakandai vezetők pedig nem lesznek rokonszenvesebbek a bőrszínük miatt. Akárhogy is értékeljük a Fekete Párduc ideológiáját, a film jelentősége aligha vitatható. Ez a legnagyobb bevételt elért hollywoodi film, amelyet afroamerikai rendező készített. Ryan Coogler az ártatlanul lelőtt Oscar Grant történetét feldolgozó A megállóval futott be, hogy aztán átszínezze Rocky mítoszát (Creed – Apollo fia) és idén a szuperhősfilmeket is. Szerzői törekvése nem példa nélküli: jelenleg a Fekete Párduc képregénysorozat írója az a Ta-Nehisi Coates, aki sztárújságíróból vált az afroamerikai közösség szócsövévé, majd a Marvel kiadó vezető írójává. 2018-tól már a legfehérebb és leghazafiasabb szuperhős, Amerika kapitány kalandjait is ő írja. Aligha kell bizonygatni, hogy az amerikai – és így a globális – popkultúra hadállásaiban idén elfoglalt fekete pozíciók hatalmas lehetőségeket tartogatnak az alkotók számára.

Miközben a mozifilmes fősodorban a Fekete Párduc aratta le a babérokat, a sorozatok mezőnyében Donald Glover Atlantáját halmozzák el díjakkal, ami annál meglepőbb, mert az Atlanta idei, második évada egyáltalán nem tartja be a hagyományos narratív szabályokat: hőse jellemfejlődés helyett egy helyben téblábol, az epizódok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz és egyre gyakrabban szakadnak el a georgiai rögvalóságtól, hogy zűrzavaros, szürreális, rosszkedvű belső tájakra vezessék a nézőt. Az alaphelyzet szerint a főhős, Earl (a sorozat ötletgazdája és állandó író-rendezője, Glover alakítja) elszegődik rapkarriert építő unokatestvére menedzserének. Ez megtörtént az első epizódban, Earl pedig azóta jobbára nem csinál semmit: elköltözik gyereke anyjától, aztán újra összejön vele, Paper Boi pályafutását rosszul egyengeti, vagyis mind privát, mind szakmai életé­ben alkalmatlannak bizonyul a felelősségvállalásra és az előrelépésre. A valóságos afroamerikai messiásként emlegetett Glover rendre kitér a kérdések elől, amelyek az Atlanta társadalmi jelentését firtatják, de elég csak megnézni az ugyancsak általa rendezett és előadott, májusi premierje óta agyonelemzett dal, a This is America videóklipjét ahhoz, hogy lássuk, Glover igenis erősen társadalomkritikus újmédia-művész.

Ám az Atlanta nem feszegeti nyíltan a kisebbségi lét nehézségeit – szinte mellékes, hogy elveszett, sodródó hősei feketék. Szinte. Nem arról van szó, hogy az afroamerikai szerzők új nemzedéke ne ütne meg kemény és kiábrándult hangot a fekete testbe vetettség hétköznapi nehézségeiről, de nem elégszenek meg ennyivel. Az Atlantában is fontos szerepet játszó Lakeith Stanfield főszereplésével készült független film, a Sorry to Bother You is csak a felszínen foglalkozik a feketék elnyomásával és kizsákmányolásával – főhősünk, a biztosítási ügynök csak akkor tud eladni bármit is, ha a „fehér hangján” szól bele a telefonba –, valójában bőrszíntől függetlenül a dolgozók megnyomorításáról szól. A Sorry to Bother You-val a hiphopelőadóként és aktivistaként is ismert rendező, Boots Riley az év leghitelesebb baloldali filmjét készítette el, amelyben a nagyvállalkozó előbb szembefordítja közösségével a fekete melóst, majd a média segítségével ütemvesztés nélkül fordítja a maga hasznára annak meddő lázadási kísérletét. A szenvtelen és precíz kizsákmányolás ellen nincs mit tenni, legfeljebb üvölteni lehet.

 

Mi a helyzet itthon?

2018 legfontosabb afroamerikai művei Magyarországról csak töredékesen látszanak. A Fekete Párducot itthon is bemutatták, befér az év tíz legsikeresebb filmje közé. Vetítették a Spike Lee nagy visszatérésének számító, a fekete öntudatot ezúttal krimivígjátékban erősítő Csuklyásokat is. Az Atlantát és a Sorry to Bother You-t letölthetik, akik szeretnék. Irodalomból rosszabbul állunk: kiszámíthatatlan és rendszertelen, mi jelenik meg afroamerikai szerzőktől. Semmiképpen sincs trendértéke annak, hogy kaphatóak N. K. Jemisin sci-fijei vagy Colson Whitehead A föld alatti vasútja, Chimamanda Ngozi Adichie Americanah-ja pedig, amint megjelent egy kis kiadónál, nyom nélkül el is tűnt.

Fontos, hogy az év végén érkező filmadaptáció miatt most új kiadást kapott a jelentős polgárjogi aktivista, James Baldwin 1973-ban írott regénye, a Ha a Beale utca mesélni tudna. Baldwin dühös, lendületes, olykor trágár prózája dermesztő közelségbe hozza a fehér hatóságok által tönkretett fekete család összeomlását. Lázas és lázító szöveg, de a politikus szónoklatok („ha senki niggere nem vagy, akkor rossz nigger vagy”) nem csorbítják az árnyalt jellemábrázolást. Itthon a könyv 38 éve Ha a néger utca beszélni tudna címen jelent meg – annyi mindenképp kijelenthető, hogy a néger utcától a Beale Streetig legalább mi is eljutottunk.

Neked ajánljuk