1956 októberében az NDK-beli Stalinstadt (vagyis Eisenhüttenstadt) középiskolájában egy végzős osztály kétperces hallgatással merészelt megemlékezni a magyar forradalom áldozatairól. Inkább volt kamaszbalhé, mint tudatos politikai állásfoglalás, inkább elemi felháborodás, mint bármily óvatos rendszerkritika, mégis abszurd és paranoid ellenreakciót váltott ki a hatalomból. A kisebb apparatcsikoktól egészen miniszteri szintig jutó, a burkolt manipulálás után nyílt fenyegetésbe, majd megtorlásba torkolló procedúra végén mindenkit kizártak az ország összes tanintézményéből örökre, az érintett felnőttek közül többen elvesztették munkájukat, sőt börtönbe is került egy rádióbirtokos nagybácsi. A megtörtént esetet feldolgozó, Dietrich Garska önéletrajzi regényéből készült film erre a folyamatra koncentrál. Világosan, érthetően követi a kivizsgálás, vagyis a megfélemlítés és megalázás, megtévesztés és korrumpálás gyalázatos folyamatát – az egyes jelenetek tanulságát még az adott jeleneten belül levonva. Nem marad titok a végére: markáns állásfoglalás van, minden tekintetben kibontott viszonyok, jók s rosszak éles elkülönítése, az NDK embertelen társadalomként való, khm, leleplezése.
A csendes (esetleg: elnémult) osztályterem című filmet talán mégsem kellene Magyarországon Kovács Imre kultúrtörténeti jelentőségű szociográfiájának címével bemutatni. ’56-ban pedig nem azt skandálta a pesti utca, hogy „nem leszünk többé szolgák”, hanem azt, hogy „rabok tovább nem leszünk”. Utóbbiról csak hallott már valaki a forgalmazónál.
Forgalmazza a Mozinet
