Magyar Narancs: Provokációnak szánta, hogy egy terápiás központban találkoztassa a kortárs francia irodalom és film legbotrányosabb alakjait, akik önmagukat hozzák a filmben?
Guillaume Nicloux: A kulturális élet két olyan szereplőjéről beszélünk, akik maguk teremtik a mítoszukat, paradox módon annak a folyamatos lerombolásával. Számtalan vicces, megható, meghökkentő legenda kering róluk. Michel a rejtélyes eltűnéseiről híres, a társadalomból remeteként elvonuló, emberekből kiábrándult íróval azonosítják, akit a rajongói és a hóhérai egyaránt üldöznek. Többször keltették már a halálhírét. Depardieu hiperaktív nagyvad, de amilyen termetes, szókimondó, olyan gyengéd, elesett is tud lenni. Filmes pályám meghatározó idoljai ők.
MN: A vicces túszdrámának szánt Michel Houellebecq elrablása című vígjátékának félig dokumentum, félig fikciós vonalát folytatta. Nem bízott eléggé a szereplőiben, hogy mellőzze a fikciós alibit?
GN: A dokumentumfilmek is fikciók, kezdve attól, hogy kamera elé állítunk embereket, és irányított beállításokban, mesterségesen kreált helyzetekben vesszük őket. Számomra mindenki színész, aki a valóságot reprodukálja. A dokumentum és a fikciós történet közötti műfaji átmenetben az a furcsa zavar érdekel, hogy valós személyek jelenítik meg a saját szerepüket, alibiként felveszik a színész jelmezét, és maximálisan hozzáadják az érzékenységüket, az intimitásukat. Az a célom, hogy a nézőkben fenntartsam a folyamatos kétely állapotát, hogy ne tudja eldönteni, hogy egy-egy jelenetben mi a valóság és mi a fikció. Michel és Gérard esetében a kulcsszó a tökéletes bizalom, a kíváncsiság volt egymás iránt. A terápiában is ugyanazt az energiát, spontaneitást, önfeledtséget kerestem, mint a Michel Houellebecq elrablásában. A fiktív túszdráma sztorija abból a valós esetből indult ki, hogy napokra eltűnt, s a sajtóban álhírek jelentek meg a haláláról.
MN: Az utóbbi években Houellebecq és Depardieu alteregójaként hallat magáról rendezőként. Ennyire a hatásuk alá került?
GN: Michelhez régi kapcsolat fűz. Először a Gorgi-ügyről, az 1986-os párizsi terrortámadásról szóló televíziós filmemben kértem fel arra, hogy játssza önmagát, mint aki kapcsolatot tart fenn a tett elkövetésével gyanúsított iráni diplomatával. Az irodalmon keresztül is volt egymással kapcsolódásunk, egy általa szerkesztett kulturális magazin egyik különszámában jelentette meg az írásaimat. Depardieu-t a szerencse hozta elém. Maurice Pialat özvegye révén ismertem meg, aki a Valley of Love producere volt. Lényegében az ő barátságuk okán vállalta el Gérard, hogy önmagát alakítsa Isabelle Huppert oldalán. Egyfajta tisztelgésnek szántam a filmet Pialat emléke, a Loulu Depardieu–Huppert-kettőse előtt. A fiktív történetbe az öngyilkos fiát kereső apáról Gérard mindent beletett a saját fia elvesztése miatti gyötrelméből, fájdalmából. Azóta négy filmet forgattunk közösen.
MN: Meredek ötlet, hogy a két láncdohányos, nagyívó, önsorsrontó alakkal egy egészségügyi kúrát csináltat végig. Csak az alkalmat keresik, hogy titokban cigizzenek, a terápiára becsempészett üvegek fenekére nézzenek…
GN: Valamiféle megszállottság a részemről, hogy embereket a külvilágtól elzárt, kietlen helyeken találkoztassak, mint Az apácában a zárda, a Valley of Love-ban a nevadai sivatag, a The Endben az amazonasi erdő. A normandiai Cabourg-ban található életmód-terápiás központ ideális aranykalitka feelinget áraszt, a testi-lelki jólét, a fiatalítás univerzuma. Tökéletes ellenpontja Michel és Gérard szokásos életvitelének, mint ahogy ők maguk is tökéletes ellenpontjai egymásnak, amolyan Stan és Pan, Don Quijote és Sancho Panza, Asterix és Obelix ellentétpárok, de csak a felszínen. Van valami bizarr időtlenség, némi valóságon túli tartalom ebben a steril, hófehér méregtelenítő közegben. Olyan makulátlan, hogy bele kell pusztulni. Valahol egy köztes állapotot jelenít meg, a Purgatóriumnak a Paradicsom vagy a Pokol előtti állomását, ahol két közegidegen, furcsa fazon szabadon filozofálgathat, mondhat butaságokat, lehet triviális, dühös, gyenge, de végső soron önazonos. Mindketten sokat viccelődtek azon, hogy az örökkévalóság kapujában érzik magukat, akiket mindenféle pakolásokba, jó szándékú kínzásokba mumifikálnak. Michel és Gérard nevében is mondhatom, hogy a végére egy új dimenzió jött létre kettejük alakjának és a túlvilág előszobájának a találkozásából.
MN: Mennyire haladtak a megírt forgatókönyv, illetve az adott pillanatokban született improvizációk alapján?
GN: A kettő keverékéről beszélhetünk. A két fizikailag és intellektuálisan opponáló személyiség vígjátéki ellentétéből indultunk ki, de belekerült egy homályos rendőrségi sztori csóró gengszterek feltűnésével, akik Michelen keresik Gérard 80 éves mamáját, aki lelépett a férjétől. Minden egyes jelenetet azzal indítottunk, hogy nagyjából vázoltam a szituációt, amire ők reflektáltak, közben végig forgott a kamera. Aztán ezekből a spontán pillanatokból, megszólalásokból, a némafilmek groteszk, vicces helyzeteire emlékeztető motívumaiból alakítottuk ki a végső verziót.
MN: A kúra során terítékre kerülnek a jelenlegi politikai-társadalmi viszonyok Franciaországban, az egészségi állapotuk, az öregedő testtől való viszolygásuk. Az egyik legmarkánsabb jelenet, amikor egy hajléktalan férfi azzal szembesíti őket, hogy Franciaország szégyenei.
GN: Ami Gérard-ban és Michelben teljesen közös, az a középszer és az álszentség utálata. Az étkezés, az ivás, a dohányzás, a szabad véleménynyilvánítás hedonistái akarva-akaratlanul rávilágítanak a mai társadalmunk képmutatásaira. Igenis, ki kell mondani, hogy nem vagyunk toleránsak, nem tiszteljük egymás szokásait, életmódját, kívülről akarjuk egymásra erőltetni az élet nagybetűs szabályait, hogyan kellene élnünk, szeretnünk, gondolkodnunk. A Houellebecq–Depardieu-páros hitele, ereje külön-külön és együttesen is abban rejlik, hogy a jelenben élnek, a saját vágyaiknak, elképzeléseiknek engedelmeskednek. Nem akarnak a tömegigénynek megfelelni. Mindketten büszkék rá, hogy egyesek szemében Franciaország szégyenei.
MN: Houellebecq-et iszlámbarát megnyilvánulásai, az orosz állampolgárságot felvett Depardieu-t a Putyinnal folytatott barátkozása miatt bírálják sokan. Igazságot akart szolgáltatni nekik?
GN: Filmes vagyok, nem bíró. A társadalom, a politika kérdései természetesen megkerülhetetlenek, hiszen átszövik, beárnyékolják a mindennapjainkat. Hol viccesen, hol komolyan vagy éppen mérgesen reagáltak nem is annyira arra, hogy milyen a megítélésük, mint inkább jelenségekre. A beszélgetésekből kiragadott mondatok, a verbális megalázások korát éljük, amikor bármit mondasz, az rögtön politikai kontextusba kerül. Nagyon szomorú, hogy manapság valamiféle hamis önkorlátozásból, puritánságból egy olyan szabadnak vélt országban is, mint Franciaország, nem lehet szabadon beszélni a minősítés, a besorolás veszélye nélkül. Kevesen merik vállalni a véleményüket. Houellebecq és Depardieu ebből a szempontból is kivételes egyedek.
