Interjú

„Abu felrobbantotta magát”

Hans Robert Eisenhauer producer

  • Buslig Eszter
  • 2019. március 28.

Mikrofilm

A Damaszkuszban született, de ma már Berlinben élő Talal Derki egy radikális iszlamista család életét bemutató, Oscar-jelölt dokumentumfilmjének producerével a díjátadó előtti napokban beszélgettünk. A Sundance-győztes Apákról és fiaikról vasárnap végül nem váltotta Oscar-díjra a jelölését.

Magyar Narancs: A film legnagyobb erénye talán az, hogy bepillantást enged abba a világba, ahol a legfiatalabb generációba is belenevelt fundamentalista gondolkodásmód és a gyermeki lélekben végbemenő változások, félelmek is egyszerre láthatók. Hogyan sikerülhetett egy filmrendezőnek ilyen mélyen be­épülnie egy radikális család életébe?

Hans Robert Eisenhauer: A főszereplő, Abu Oszama és pár barátja ismerte Talal korábbi, Return to Homs című filmjét. Az a mű az Aszad-rezsimet kritizálja és a polgárháborút, s arról az ellenálló csapatról szól, akik a forradalom kezdetén Homs környékét védték. Amikor az al-Nuszra Front nevű dzsihadista szervezet tagjai és Abu Oszama megnézték a filmet, valahogy félreértették az eredeti koncepciót, és háborút támogató filmnek látták a vásznon történteket. Talal ráadásul fotóriporter volt és korábban több arab ügynökségnek is dolgozott, háborús riporternek adta ki magát, és azt mondta, hogy szimpatizál a szervezettel és a mindennapjaikat szeretné felvenni. S nagyon szerették volna, ha Talal megörökíti őket. Abban láttak nagy lehetőséget, hogy ez a film egy olyan reklám lehet a külvilág felé, ami megmagyarázza, hogy miért csinálják, amit csinálnak. Szerették volna, ha propagandafilmet készít nekik. Amikor a leforgatott anyagot megnézték, abból nem derült ki, hogy propaganda vagy sem. Talalnak ez egy nagyon nehéz időszaka volt. Folyamatosan attól rettegett, hogy rájönnek, hogy ki is ő valójában.

MN: Egy nyilatkozatban említette, hogy még a laptopját is ellenőrizték az al-Nuszra emberei.

HRE: Talal mindent letörölt. Sem a laptopján, sem a közösségi oldalakon nem maradt árulkodó jel. Két év alatt ötször járt kint. Másfél évig nem is volt gyanús. Akkor egy új vezetője lett a szervezetnek, aki kívülről, Tunéziából érkezett. A csoport összetétele megváltozott, az addig helyiekből álló szervezet nemzetközi lett. Ennek az új vezetőnek vált gyanússá Talal. Kérdezgették, hogy honnan érkezik a támogatás a filmre, ki ő, hol él valójában... Akkor döntöttünk úgy, hogy már nem biztonságos visszamenni, és befejeztük a forgatást. Nagyon ki­élezett volt a helyzet, s csak a vágásnál jöttünk rá, hogy a leforgatott anyag már elegendő.

MN: Sok jelenet nagyon közvetlen, bensőséges.

HRE: Talal közel kerülhetett a családhoz. Az elején volt egy bizonyos távolságtartás, csak egy bizonyos idő után tudtak megbízni benne, de végül még a frontvonalra is magukkal vitték. Mindezek ellenére Talal nagyon ügyelt arra, hogy bizonyos távolságot megtartson, ami egyben meg is védte őt. Közönségtalálkozók alkalmával mindig felmerül, hogy szomorúnak érzik Talalt a hazájával, a múltjával és a jövőjével kapcsolatban. De ő a feloldozásról készített filmet. Mi történik egy ilyen közösséggel? Ez a közösség egy nagyobb szalafita világ része, ami Szíriában és a világ más részén működik. Hogyan lehet vagy kell felnevelni azt a következő generációt, akiknek a szülei a Kalifátusért harcoltak? Nincs üzenet, ez csak film, ami szerette volna megmutatni, hogy mi történik az adott területen, mi történik a közösséggel. Az egész film egy tisztán háborús alkotás.

MN: Mi történt a film szereplőivel, az apával, Abu Oszamával és a gyerekekkel?

HRE: Abu Oszama meghalt. Látszik több jelenetben is, ahogy bombát készít egy autó felrobbantásához. Egy másikat is akart készíteni, de munka közben felrobbant a szerkezet. Nem volt elég elővigyázatos, pedig már a filmben is láttuk, hogy elveszítette az egyik lábát, amikor aknát hatástalanított. Sajnos nem tudtuk kideríteni, hogy mi lett a gyerekekkel. Harcolnak valahol. Senki sem tudja, hogy élnek-e még. Lehet, hogy a háború után 5-6 évvel kideríthető, hogy mi lett velük. De az az érzésem, esélyük sincs, hogy túléljék. Nagyon veszélyes lenne felvenni velük a kapcsolatot. A közösség egyik része felesküdött arra, hogy elkapják Talalt, mert úgy vélik, hogy a rendező bűnös Abu Oszama haláláért. Ez képtelenség, Abu felrobbantotta magát.

MN: Az ifjú Oszama feltétel nélkül szerette az édesapját?

HRE: Az apja volt a mindene, és így megpróbálta mindenben követni és utánozni. Ő tényleg feltétel nélkül követte. Van egy kedvenc jelenetem, amikor a kismadárral játszik Oszama. Ebben a közösségben az erőszak teljesen elfogadott és természetes dolog. A kisfiú talál egy kismadarat, amit az apja tanácsára lefejeznek, mert inkább pusztuljon el, mint kalitkában tartsák. A 13 éves fiú reakciója megdöbbentő. Örömmel meséli, hogy milyen büszke az apjára, aki nemcsak a madárnak, de az ellenségnek is ugyanígy vágta le a fejét.
A munka során eljött egy pillanat, amikor rájöttem, hogy erről akarunk beszélni. Erről szól ez az egész film, hogy hogyan működik az erőszak egy közösségben.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.