Bár többféle, egymásnak meredeken ellentmondó magyarázat született, köztük nevetséges összeesküvés-elméletek és nem is olyan valószerűtlen feltételezések, a mai napig sem tudható egyértelműen, hogy mi okozta a címbéli tengeralattjáró 19 évvel ezelőtti, egy hadgyakorlaton bekövetkezett tragédiáját, s mi történt a hajót a tengerfenékre juttató robbanásokat túlélő két tucat matrózzal a hajótest megmaradt részében.
Abban viszont minden hozzászóló egyetért, hogy az orosz katonai és állami vezetés (beleértve a frissen megválasztott Putyint) súlyosan levizsgázott, előbb letagadni, majd kisebbíteni igyekezvén a bajt, s csak későn elfogadva a külföldi segítséget. Vinterberg filmje nem is a rejtélyek megfejtésére vállalkozik, hanem a személyes emberi tragédiák kibontására – Robert Moore könyvét (magyar[talan] címén: Kurszk – Az atom-tengeralattjáró tragédiájának története) véve alapul, aki úgy vélte, még napokig életben maradhattak a matrózok. Ám így is (vagy talán éppen ezért) az orosz katonai mentalitást bíráló pamflet lett belőle.
| ||
A szkriptet a férfias tematikák forgatókönyvvé fogalmazásában otthonos Robert Rodat írta, akinek legismertebb munkája a Ryan közlegény megmentése (Spielberg, 1998) volt. A bajtársiasság himnusza. Hollywoodiasan hazafias, de azért hatásos és őszintén humanista mű. Ez most az antitézis. Amelyben számtalanszor elhangzik a bennrekedt matrózok s a szeretteik életéért kint aggódók részéről, hogy az nem lehet, hogy cserbenhagyja őket a haditengerészet, a hadsereg, az állam. Pedig lehet.
Leküldik ugyan értük az egy szem még el nem kótyavetyélt mentőjárművet, de az elhanyagolt ócskavas nem alkalmas semmire. És amíg – büszkeségből, hidegháborús reflexből – vonakodnak elfogadni a segítséget, arcátlanul próbálják félretájékoztatni a hozzátartozókat. Vérfagyasztóan hiteles az egyébként számos fikciós elemet tartalmazó film azon jelenete, amikor a biztonságiak egy injekcióval hallgattatják el a sajtóértekezleten hazudozó generálist nyilvánosan felelősségre vonó anyát.
A dráma ugyanis nem a tengeralattjárón bontakozik ki, hanem a szárazföldön. A kiszolgáltatott, semmibe vett állampolgár esdekel a dölyfös urak előtt, hogy méltóztassanak csinálni valamit, mire azok azt mondják: haza. Rogyina. És ami az igazán tragikus: mindig is ezt mondták. Amikor milliókat hagytak éhen halni, amikor kitelepítettek komplett népeket és gulagokba hurcolták nemcsak az állam „ellenségeit”, de saját győztes hadseregük nyugatról diadalmasan hazatért katonáit is.
Amikor szenvtelenül letaposták a velük együttműködni tovább nem akarókat. Amikor saját népüket hajtották ki felvonulni a radioaktív sugárzásba. A mostani cár is csak akkor kapott észbe és utasította az admiralitást, hogy most már engedjék a roncshoz a külföldi szakembereket, amikor észlelte a felvont szemöldököket a világ vezetői részéről, s népszerűsége otthoni csökkenését. Mondjuk, ez nem így lett volna benne a filmben akkor sem, ha a gyártó cég vezetője (Luc Besson, hoppá!) ki nem vágatja az inkább pozitív figurának tervezett Putyint a végső verzióból. Bemutatni valószínűleg így sem fogják a filmet Oroszországban, hiszen filmezni sem lehetett ott.
Forgalmazza a Big Bang Media
