A történelmet ugyan a győztesek írják, de értelmezése mindig az éppen uralkodó politikai széljárásnak van kitéve. A művészeknek pedig az a feladatuk, hogy ha a szelek úgy fordulnak, akkor szembeállva pisiljenek. Nem szélkakas a filmet rendező Radu Jude, és hősnője, a szintén rendező Mariana sem: szeretnék szembesíteni a társadalmat a múlttal, még ha erre rajtuk kívül senki sem vágyik.
„Miért nem mutatja be a kommunizmus bűneit? Háború volt, mások is gyilkoltak, nem csak mi. Na jó, néhány zsidót megöltünk, de nem lehetne legalább a számokat kozmetikázni kicsit?” A puha cenzúra minden eszközt bevet, hogy Mariana a nekik tetsző módon alkossa meg politikai tablóját. A téma az 1941-es odesszai mészárlás, Ion Antonescu zsidó népirtása. Nehéz vállalkozás.
Jude filmjében végtelen, így hamar kiüresedő politizáló monológok váltakoznak a korhű ruhákkal és fegyverekkel előadott, olcsó reenactmenttel; mindezeket pedig hol archív történelmi felvételek, hol hamis bombahangeffektek festik alá. A Bánom is én… allegóriája egyszerre gyökerezik a román közéletben, és van tele félelmetesen sok hazai párhuzammal. Mariana A márványember Agnieszkájának lendületével vágtat keresztül-kasul a vásznon, egyedül magánéleti válsága és a filozofálgatással töltött fürdései közben áll meg egy-egy pillanatra. Wajda filmjének hősével ellentétben viszont nem az igazságot keresi, csak a maga igazát igyekszik tűzön-vízen keresztülvinni. Jude szerint a művészeket is csak utólag ítéli meg a történelem ítélőszéke – addig mennek, amíg bírnak, a saját fejük után.
Forgalmazza a magyarhangya
