A közeg, a sztorik és a szereplők mintha az olasz neorealizmusból teleportáltattak volna a képernyőre: az 50-es évek elejének meggyötört emberekkel teli, piszkos Nápolyában járunk, ahol a boldogulásnál csak az a nehezebb, ha mindezt lánygyerekként kénytelen valaki megtenni. Az erre az időszakra visszaemlékező főhős, Lenú (Elena) intelligens, de csendes és zárkózott lány, aki mindig azt teszi, amit a szülei vagy a tanárai elvárnak tőle. Szegény családból származik, de helyzete még így sem olyan rossz, mint a címbeli briliáns barátnőjéé: Lila bár nála és az egész osztálynál okosabb, de nem engedheti meg, hogy extra órákért magántanárhoz járjon. Személyisége pont Lenú ellentéte: minden érdekli és folyamatosan a bajt keresi, otthon és az iskolában sem fél senkivel szembeszállni. Kettejük barátsága annyi mindent tükröz, hogy az alkotók alig győzték nyolcrészes minisorozatba sűríteni a több mint 300 oldalas eredeti regényt: felnőtté válás, nők és gyerekek helyzete, háború utáni pusztulat, egy igaz barátság – mindegyik megkapja a maga érzelmes 5 percét.
Csak mindez sehogy sem akar koherens egésszé összeállni. Részleteiben pedig a sorozat több mint hatásos: ritkán látni olyan durva, ám mégis érzékeny jeleneteket, mint amikor a főszereplő gyerekeket környezetük a kornak megfelelően próbálja belenevelni a női szerepekbe; lelki terror, öles atyai pofonok, sőt, még ablakon kihajítás is szerepel a palettán. Ám máskor, például a központi szerepet játszó barátság ábrázolásakor valahogy mintha kiszállna a (képzelő)erő a sorozatból.
Az HBO műsorán
