A cím a kissé tájékozottabb mozijáró számára eleddig a méltatlanul elfeledett Szörény Rezső sajnálatosan rövid pályafutásának legkiválóbb munkáját jelentette. Amely mű perfekt látlelet volt a nyomasztóan langyos hetvenes évek perspektívátlanságáról, benne képességeiket végre kibontakoztatni vágyó, már nem egészen fiatal értelmiségiek árulták el egymást és önmagukat, kicsinyke előnyöket remélve a mindegyiküket gyakorlottan manipuláló hatalomtól. A rendező ócska idők ócska játszmáin szemléltette a szolidaritás, barátság fogalmainak kiüresedését egy fullasztóan zárt társadalomban.
A címet nem túl elegáns gesztussal elorzó új magyar film szereplői voltaképpen ugyanezt a kiüresedést élik át, bár a közeg s a korszellem nem összevethető a negyven év előttivel: az, hogy az ember életének az egyéni érvényesülés mellett valamilyen közösségi, netán társadalomjobbító célja, aspektusa is lehetne – már mint a valós késztetések leplezésére szolgáló léthazugság sem merül fel. Goda Krisztina filmje a világsikerű, s a bevételek mellett rövid idő alatt számos remake-et produkáló Teljesen idegenek c. olasz film (Paolo Genovese, 2016) hazai változata. Az eredeti produktum tipikus bulvárszínmű: az egymás iránti bizalmat a mobiltelefon-hívások nyilvános fogadásával próbára tevő (és egytől egyig elbukó) barátok egyetlen helyszínre s egyetlen estére koncentrált együttléte nem éppen tanulság nélküli, és nem is zavaróan felszínes, ám a cselekménybonyolításon látszik a dramaturgiai fércelés, mechanikus, kiszámítható az egymást követő lelepleződések sora. A magyar stáb dolga sem lehetett más, mint a többi adaptációt létrehozó szakemberé: saját ízeket vinni a feldolgozásba, egyéni módon mesélni újra a történetet, hogy legyen értelme (a francia, spanyol, görög, török stb. adaptációk után) egy újabb lokális verziót készíteni az egyébként minden konkrét társadalmi vonatkozást szándékosan nélkülöző szüzsé alapján.
Goda és állandó forgatókönyvírója, a napjaink közbeszédét többnyire életszerűen visszaadó Divinyi Réka fontos pontokon nyúl bele az eredeti felállásba: a házigazda páros tagjai nem házastársak (ez egészen más fénytörésbe helyezi az asszony és lánya közötti álságos, a házibarát viszonylatában viszont mindkét oldalról bizalmas viszonyt). A nőfaló régi barát új barátnője is lényegesen fiatalabb, bátrabb, öntörvényűbb, mint az olasz vagy francia verzió megalkudni kész szeretői. Az alkotók radikálisan megváltoztatják a feltáruló viszonyok és konfliktusok kibontakozását is: itt minden figura a viselkedését, döntéseit, elhallgatásait, ha nem is elfogadhatóvá, de érthetővé tévő háttértörténetet kap, s a zárlatban egyáltalán nem áll helyre a baráti viszonyok látszata. A kreatív beavatkozások sokat javítanak a blikkfangos, de felszínes alapanyagon. Bár efféle átiratokat csinálni nem egyéb, mint kissé ellenszenves üzleti vállalkozás, mégis, a magyar változaton nem csak a kikezdhetetlen profizmus látszik, de maga a megközelítés is mélyebb: egyszerre humorosabb, szarkasztikusabb és komorabb, kiábrándultabb, mint az eredeti (vagy például a sztárparádés francia klón). Szerencsés módon a színészvezetés is moderáltabb: a túljátszott, -csapkodott, -ordibált olasz verzióhoz képest intelligens, belülről építkező alakítások a valódi tragikomédia felé viszik a produkciót. Ennyi invesztícióval akár egy eredeti filmet is össze lehetett volna hozni.
Forgalmazza az InterCom
