Film

Csúcsdísz

Maria Sødahl: Remény

  • - köves -
  • 2020. augusztus 23.

Mikrofilm

Anjának, a negyvenes koreográfusnak szép karrierje, szerető családja, tágas oslói lakása és gyógyíthatatlan agytumorja van.

A diagnózist percekkel a film kezdete után, karácsony küszöbén kapja meg. Maria Sødahl filmje két órán át vizsgálja, mi történik Anjával e szerető nagy család és az oslói nagy lakás falai között, meg persze azon túl. Nem nagy spoiler: a norvég egészségügy jól vizsgázik, de nem ez a fő tét, hanem az, hogy hogyan vizsgázik a beteg és a párja, mert a norvég rendező erősen ön­életrajzi filmje (igen, ő is átesett hasonlón) háromszereplős dráma, Anja és a tumor mellett nagy teret kap a színházrendező élettárs is. Kissé megfáradt viszony az övék, két munkába feledkezett, egymásból udvariasan kiszeretett ember fekszik egymás mellett az ágyban, miközben a nagy oslói lakásban sok leszármazott szuszog egyelőre még békésen – közös és nem közös gyerekek szép számmal. Nekik is el kell majd mondani a hírt, de a csúcsdíszt is meg kell keresni, mert tumor ide vagy oda, ünnep közeleg, sok év együttélés kerül a karácsonyfaégőkkel megvilágított krízisbe.

Sødahl azt teszi, amit minden jó ízlésű rendező hasonló helyzetben: apróságokból építkezik megfigyelő álláspontra helyezkedve, miközben persze maga rendezi a néhány napra felosztott drámát. Minden nagyobb érzelmi kilengésre jut egy-egy csúcsdísz, valami jelentéktelen apróság az ünnepek lemenedzselésének feladatköréből, de hirtelen minden részlet tumorolvasatot kap: az idő vészesen fogyni kezd, de a fát fel kell díszíteni, és valakinek el is kell mosogatni. Két jelentős színész, Andrea Bræin Hovig és Stellan Skarsgård dolgozik azon nagy erőkkel, hogy ne csak a csúcsdísz, de a legapróbb gesztus is a helyén legyen: olyan jók, hogy elnéznénk őket akkor is, ha tumor nélkül forgatnák le ugyanezt a filmet, jeleneteket egy kissé megfáradt skandináv házasságból. De ez most a tumoros változat: látszik a munka, az északi jó ízlés és a nemes igyekezet mindenki részéről minden beállításban, és mégis, végül mintha a mellékszereplők győzelmét hozná a dráma: a lakberendezőét és a norvég egészségügyét. Sokszor és sokféle változatban láthattuk már ugyanezt a filmet, vagy egy majdnem ugyanilyet, Andreas Dresen például még ennél is eszköztelenebbül csinálta meg 2011-ben a sajátját (Járhatatlan út), de ilyen klassz polgári lakást és ilyen jól működő egészségügyet egy életre megjegyez az ember. Főleg, ha magyar.

Forgalmazza az ADS Service