Sorozat

Be Like Mike

Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig

Mikrofilm

A sorozat magyar címe is árulkodó: Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig. Az ESPN és a Netflix közös gyártású, tízrészes dokumentumszériája az Egyesült Államokban egyszerűen The Last Dance címen futott, de a magyar nézőknek a gyártó már inkább a főszereplő nevével kívánta eladni a produkciót.

Ugyan nem volt nagy szükség az effajta biztonsági játékra, Az utolsó tánc címen épp annyira sokan nézték volna az epizódokat, mint ezzel a kissé bugyuta, magyarázó címmel, hiszen a premier napjaiban gyakorlatilag minden a Jordan-sztoriról szólt.

A magyar cím mindenesetre annyiból őszintébbnek mondható az eredetinél, hogy valóban Michael Jordan, a valaha volt talán legnagyszerűbb kosárlabdázó a sorozat témája. Persze a háttérben ott van az a bizonyos utolsó szezon (erre utalna az eredeti angol cím), és ott van a Chicago Bulls 90-es évekbeli legendás csapatának teljes története. De a sorozat mégis egy emberről, a szupersztárról, az élő legendáról, és az ő nagyságáról szól. Ha a bemutatását övező számos pletyka és mítosz egyikének hihetünk, az, hogy egyáltalán létrejöhetett a produkció, annak köszönhető, hogy Jordant zavarni kezdte, hogy a fiatalabbak már inkább LeBron Jamest tartják a kosárlabda főistenének, és a 2016-os döntőt nézve (ahol James és a Cleveland kiélezett párharcban felülmúlta az amúgy korszakos csapatként elkönyvelt Golden State Warriorst) arra jutott, valamit tennie kell ez ügyben. Kicsinyes dolognak hangzik, de ha végignézzük a sorozatot, megértjük: a nagy győzelmek Jordan esetében – hogy mást ne mondjunk, hat bajnoki címe – épp ilyen kicsinyes bizonyítási vágyak egymásra rétegezéséből épültek fel.

A másik eredetlegenda visszanyúlik a tárgyalt 1997/1998-as szezonba. Ekkor ugyanis már a kezdetektől nyilvánvalónak tűnt, hogy nincs tovább, akármi lesz is a vége, a következő évtől már nem fog együtt játszani a világ legjobb csapata. Éppen ezért már a felkészülés elején a The Last Dance címet adta a szezonnak a Bulls (és később a Los Angeles Lakers) zseniális vezetőedzője, Phil Jackson. Az edzői pályafutását tizenegy bajnoki címmel záró Jackson kedvelt eljárása volt, hogy konkrét tematikákra fűzte fel csapatai szezonjait. Amikor tehát Jerry Krause, a Chicago csapatigazgatója bejelentette, hogy Jacksonnak nincs tovább a Bullsnál, a szezon végén mennie kell, és erre a már akkor félistenként kezelt Jordan azzal reagált, hogy akkor ő köszöni szépen, inkább visszavonul, világosnak tűnt, hogy tényleg ez lesz az utolsó tánc (persze nem ez lett, Jordan még egyszer visszatért a Washingtonban, de a sorozat készítői szerint az már szóra sem érdemes). Erre reagált az akkor épp az NBA úgynevezett szórakoztatási részlegét vezető (jelenleg az egész NBA főnökeként tevékenykedő) Adam Silver, s felajánlotta, hogy végigdokumentálná egy stábbal a legendás együttes végjátékát. A csapat, és személy szerint Jordan azzal a feltétellel ment bele a dologba, hogy csak akkor kerülhet nyilvánosságra az anyag, ha mind ő, mind az NBA egyszerre érzi elérkezettnek az időt. Ha más nem, mondta Silver állítólag Jordannek, legalább lesz egy szuper házi videód a szezonról. És sokáig valóban úgy tűnt, házi videó marad a monstre anyag, ám elkövetkezett a már említett 2016-os döntő, és Jordan hírneve kifényesítése érdekében végül is rábólintott a bemutatására.

A szerencse, mint karrierje során oly sokszor, most is – bár meglehetősen ambivalens formában – Jordan mellé szegődött. A tapasztalt sportdokumentarista Jason Hehir és stábja a 2020-as NBA-döntő idejére, júniusra tervezte a tízórás anyag premierjét. Ám közbeszólt a koronavírus-járvány, az NBA-szezont megszakították, a döntőt bizonytalan időre elhalasztották, és a kosárlabdán kívül is minden sportágban kényszerszünetet rendeltek el. Ráadásul nemcsak az USA-ban, de a világ valamennyi kontinensén egyszerre. A válsághelyzetben a Netflix meglátta a soha vissza nem térő lehetőséget, és előrehozta a premiert áprilisra (azt a kockázatot is vállalva, hogy a befejező részek akkor még nem voltak készen). A döntés finoman szólva is bejött, a sportelvonási tünetekben szenvedő nézők azonnal a képernyőre tapadtak, Jordan pedig elégedetten vehette tudomásul, hogy 2020-ban az NBA-szezon legemlékezetesebb (és könnyen lehet, egyetlen) eseménye lényegében az ő múltidéző „házi videója” lett.

Persze az óriási közönségsiker közepette sem volt mindenki felhőtlenül boldog a dokusorozat láttán, és nem csak azok éltek jogos panasszal, akiket – számosan voltak-vannak ilyenek – negatív színben tüntetett fel a széria. A kortárs amerikai dokumentumfilm-készítés nagymestere, a sokak által Amerika élő lelkiismeretének tartott Ken Burns például egyszerűen egy vacaknak nevezte Jordan sorozatát, és azt mondta róla, hogy „éppen ellentétes azzal, amerre haladnunk kellene” és alapjaiban „hibás munka”. Burns kritikája mögött az áll, hogy a Jordanről forgatott portréfilm esetében a portré alanya beleszólási és vétójoggal bírt gyakorlatilag a film elkészítésének minden periódusában. Így pedig „soha, soha, soha, soha” nem szabad dokumentumfilmet készíteni – legalábbis Burns szerint.

És valóban, Jordan döntött arról, hogy a nyersanyagból nyilvános produkció legyen, beleszólt abba, ki rendezze a sorozatot, ő lett a fő narrátor, az ő alakjához képest mindenki másodlagos, a kérdéses helyzetekben az övé az utolsó szó rendszerint, és feltűnő, hogy akiket nem szeret (vannak egy páran), azok vagy épp csak feltűnnek, vagy fel sem igazán tűnnek a bőséges, tízórányi filmidő alatt. Nem csoda, hogy a bemutató idején és utána is számos szereplő jelezte aggályait az ugyancsak legendás társ Scottie Pippentől Horace Granten át a „főellenség” Isiah Thomasig. Rá­adásul az is sokaknak szemet szúrt, hogy több fontos figura alig kapott szót a sorozatban, a leglátványosabban talán épp a tárgyalt szezon döntőjében alulmaradó Karl Malone, illetve a Chicago meghatározó ausztrál centere, Luc Longley. A filmsorozat készítői kissé hebegve nyilatkozták, hogy Malone nem akart beszélni, Longley meg túl messze volt – nem mintha egy ausztráliai repülőjegy nem fért volna bele a produkció büdzséjébe. De abban is van némi irónia, hogy a Chicago fontos „underdogjaként” bemutatott Steve Kerr-ről legfeljebb a pólója árulja el, hogy egyébiránt az utóbbi évek paradigmaváltó csapatának, a háromszoros bajnok Golden State Warriorsnak a vezetőedzője lett.

 

*

Az persze vitán felül áll, hogy MJ – vagy Mike, vagy Air, nevezzük akárhogy Jordant – a kosárlabda-történelem megkerülhetetlen alakja. Ehhez a tényhez Az utolsó bajnokságig nem is tud nagyon sokat hozzátenni, inkább egyfajta illusztrációját adja a dolognak. A kosárlabdasport rajongói a soha nem látott (máskor milliószor látott) képsorokat nézve vissza tudnak révedni a hőskorba, akiknek meg eddig ismeretlen volt a Chicago Bulls nagy csapatának története, most testközelből élhetik át az egykori eseményeket. Van mellette emberi dráma (Jordan apjának halála, a korai visszavonulás, finoman adagolt játékszenvedély-ábrázolás), van történelmi kontextus (egyebek mellett két korábbi amerikai elnök is feltűnik a sorozatban), van társadalmi háttér (afroamerikai felemelkedéstörténet, és a siker kihatásai családi, rokoni viszonylatban). A sorozat érdemének mondható, hogy Jordant nem egy hibátlan, emberfeletti hősként ábrázolják – szemben az önmagában is legendás, többször felidézett, 1992-es Be Like Mike Gatorade-tévéreklámmal. Sőt, azt már az elejétől nyilvánvalóvá teszik, hogy a példátlan sikernek az ára is példa nélküli. Ahogy Jordan a társaival, különösen a másodvonalbeli kiegészítő emberekkel bánt, az enyhén szólva is kegyetlen. Terrorban tartotta a kispadot, a csapat stábját, de még a vezetőséget is. Ha játékosként a Detroit Pistons sztárja, Isiah Thomas volt a főellensége (de mellette látjuk, hogyan szedte le a pályáról Clyde Drexlert, Reggie Millert, Toni Kukočot vagy Charles Barkley-t is – és a sor még hosszan folytatható), a saját háza táján Jerry Krause lett a célpont. Az alacsony, köpcös, nem túl megnyerő csapatfőnöknek esélye sem volt a félistenként fölé magasodó Jordan gonoszkodásaival szemben. Bírta a megalázást, mert csapatvezetőként legalább annyira elhivatott volt, mint amennyire Jordan játékosként. A bajnoki sikerek pedig Krause sikerei is voltak, mint ahogy a klub széthullásához is volt köze mindkettőjüknek. Látjuk, halljuk, hogy Jordan ezt képtelen volt neki megbocsátani, hiszen párás szemmel mondja, hogy ha még egy szezont ad nekik Krause, megnyerték volna a hetedik gyűrűt is. Ugyanakkor Krause véleményét az ügyről nemcsak azért nem tudjuk meg a sorozatból, mert a sportvezető 2017-ben elhunyt, hanem azért sem, mert a produkció készítői valamiért nem találtak senkit, aki az ő döntései mellett érvelt volna. Ez pedig megint csak Ken Burns már idézett kritikáját juttathatja az eszünkbe.

A Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig minden hibájával és esetlegességével együtt azt mindenképpen bebizonyította, hogy a modern dokumentumsorozat és az online műsorszolgáltatás szerencsés együttállása esetén legalább akkora sikert érhet el, akár egy nagy költségvetésű fikciós mozifilm vagy tévésorozat. Nem lennénk meglepve, ha a közeljövőben megsokasodnának a hasonló produkciók. Ha Jordanból nincs is még egy (bár a tragikusan korán elhunyt Kobe Bryant élete is könyörög a megfilmesítésért, hogy a még mindig aktív LeBron Jamest ne is említsük), más sportágak azért még kínálnak jó pár legendás sztorit. Pillanatokon belül kiderül, kié lesz a következő.

Elérhető a Netflixen

Neked ajánljuk