David Attenborough sorozata óta nem volt ilyen jó rácsodálkozni a Földre

  • Gera Márton
  • 2018. március 27.

Mikrofilm

A Volt egyszer egy bolygó kicsit kusza, nagyon költői, de olyan felvételekkel veszi le a lábáról a nézőt, amelyeket órákig lehetne bámulni.

Valószínűleg igaza van annak, aki szerint A kék bolygó és a Bolygónk, a Föld óta nem sok értelme van klasszikus sorozatot csinálni a természetről. Mert ebben a két szériában bemutattak mindent, amit csak lehetett, olyan látványos felvételeket kaptunk az arcunkba, hogy azóta sem tudjuk feledni a közelieket a jegesmedvékről, vagy az élelmet kereső pingvinekről. Szóval aki nekiáll sorozatot készíteni a Földről, nyilván tisztában van vele, hogy nagyot kell gurítania. Ez a National Geographic új, nagyon sok pénzből összehozott sorozatának csak részben sikerül, de persze a látványtól most is keresni fogjuk az állunkat.

Volt egyszer egy bolygó - Márciusban a NatGeón

Az univerzumban több milliárd bolygó kering, ám van egy közöttük, amelyik más, mint a többi: annyira különleges és gyönyörű, hogy nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik. Ezt a bolygót valamennyien jól ismerjük, és szinte minden fontosat tudunk róla. Vagy mégse? A sorozat amellett, hogy megismertet a Föld izgalmas történetével, bolygónk legcsodálatosabb, legritkábban járt vidékeire is elkalauzol lélegzetelállító felvételek segítségével.

Merthogy a Volt egyszer egy bolygó alkotói láthatólag mindent bevetettek annak érdekében, hogy nyugodtan el lehessen mondani: amit itt látunk, az a természetfilmezés csúcsa. Egyik percben még a Spitzbergákat mustráljuk közelről, aztán máris valahol Peruban vagyunk, hogy onnan értessék meg velünk az oxigén szerepét. Közben pedig elkerüli a sorozat a hasonszőrű próbálkozások gyakori hibáját, és nem lesz túl szakmai, a nem biológia szakos néző is érteni fogja, hogy mi is a légkör, és hogy a kovamoszatok roppant fontos részét képezik a körülöttünk lévő világnak. Pont az a baj, hogy túl is tolja a szájbarágást a sorozat: nehezen tudunk például mit kezdeni az olyan mondatokkal, amelyek patetikusan kiállítják felénk, hogy „micsoda csoda, hogy van a Föld, és hogy itt ilyen minőségben tudunk élni”. Ez a semmitmondó szövegelést még a narrátorszerepben erölködő Will Smith sem képes hitelesen előadni.

false

 

Fotó: National Geographic

Nem mintha Darren Aronofsky ne kellene a Volt egyszer egy bolygóhoz. Bár az anyám! óta sokak által került rendező csak producerként működött közre, a keze nyoma így is ott van a sorozat első epizódján, amelybe annyi költőiség fért, amennyi még a Rekviem egy álomért, vagy a Fekete hattyú című filmjébe se jutott. És e költőiség kapcsán nem a Will Smith-nek kiosztott klisékre kell gondolni, hanem a sorozat szerkezetére, és leginkább arra, hogy a megszólalók a biológia, a fizika és a földrajz világán túl igyekeznek kicsivel mélyebb dolgokról is beszélni. E megszólalók kifejezetten jót tesznek a szériának, mert például Chris Hadfield űrhajós (még 2014-ben interjúztunk vele) még mindig a világ legszórakoztatóbb figurája, aki egy űrbéli könnycsepp fenyegetését is képes úgy előadni, hogy tele legyen a történet feszültséggel.

Ezek persze csupán az első epizód utáni benyomások, könnyen lehet, hogy a következő résztől már megbocsáthatatlanul zavaró lesz Will Smith narrációja, vagy idegesíteni fogja a nézőt Aronofsky látásmódja. Az eddigiek alapján viszont ki lehet jelenteni, hogy ha megunjuk a BBC sorozatait a természetről, a Volt egyszer egy bolygóval nyugodtan lehet tenni egy próbát, elvégre a Földet bámulni soha nem unalmas.

A sorozatot vasárnap esténként vetítik a NatGeón.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.