David Attenborough sorozata óta nem volt ilyen jó rácsodálkozni a Földre

  • Gera Márton
  • 2018. március 27.

Mikrofilm

A Volt egyszer egy bolygó kicsit kusza, nagyon költői, de olyan felvételekkel veszi le a lábáról a nézőt, amelyeket órákig lehetne bámulni.

Valószínűleg igaza van annak, aki szerint A kék bolygó és a Bolygónk, a Föld óta nem sok értelme van klasszikus sorozatot csinálni a természetről. Mert ebben a két szériában bemutattak mindent, amit csak lehetett, olyan látványos felvételeket kaptunk az arcunkba, hogy azóta sem tudjuk feledni a közelieket a jegesmedvékről, vagy az élelmet kereső pingvinekről. Szóval aki nekiáll sorozatot készíteni a Földről, nyilván tisztában van vele, hogy nagyot kell gurítania. Ez a National Geographic új, nagyon sok pénzből összehozott sorozatának csak részben sikerül, de persze a látványtól most is keresni fogjuk az állunkat.

Volt egyszer egy bolygó - Márciusban a NatGeón

Az univerzumban több milliárd bolygó kering, ám van egy közöttük, amelyik más, mint a többi: annyira különleges és gyönyörű, hogy nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik. Ezt a bolygót valamennyien jól ismerjük, és szinte minden fontosat tudunk róla. Vagy mégse? A sorozat amellett, hogy megismertet a Föld izgalmas történetével, bolygónk legcsodálatosabb, legritkábban járt vidékeire is elkalauzol lélegzetelállító felvételek segítségével.

Merthogy a Volt egyszer egy bolygó alkotói láthatólag mindent bevetettek annak érdekében, hogy nyugodtan el lehessen mondani: amit itt látunk, az a természetfilmezés csúcsa. Egyik percben még a Spitzbergákat mustráljuk közelről, aztán máris valahol Peruban vagyunk, hogy onnan értessék meg velünk az oxigén szerepét. Közben pedig elkerüli a sorozat a hasonszőrű próbálkozások gyakori hibáját, és nem lesz túl szakmai, a nem biológia szakos néző is érteni fogja, hogy mi is a légkör, és hogy a kovamoszatok roppant fontos részét képezik a körülöttünk lévő világnak. Pont az a baj, hogy túl is tolja a szájbarágást a sorozat: nehezen tudunk például mit kezdeni az olyan mondatokkal, amelyek patetikusan kiállítják felénk, hogy „micsoda csoda, hogy van a Föld, és hogy itt ilyen minőségben tudunk élni”. Ez a semmitmondó szövegelést még a narrátorszerepben erölködő Will Smith sem képes hitelesen előadni.

false

 

Fotó: National Geographic

Nem mintha Darren Aronofsky ne kellene a Volt egyszer egy bolygóhoz. Bár az anyám! óta sokak által került rendező csak producerként működött közre, a keze nyoma így is ott van a sorozat első epizódján, amelybe annyi költőiség fért, amennyi még a Rekviem egy álomért, vagy a Fekete hattyú című filmjébe se jutott. És e költőiség kapcsán nem a Will Smith-nek kiosztott klisékre kell gondolni, hanem a sorozat szerkezetére, és leginkább arra, hogy a megszólalók a biológia, a fizika és a földrajz világán túl igyekeznek kicsivel mélyebb dolgokról is beszélni. E megszólalók kifejezetten jót tesznek a szériának, mert például Chris Hadfield űrhajós (még 2014-ben interjúztunk vele) még mindig a világ legszórakoztatóbb figurája, aki egy űrbéli könnycsepp fenyegetését is képes úgy előadni, hogy tele legyen a történet feszültséggel.

Ezek persze csupán az első epizód utáni benyomások, könnyen lehet, hogy a következő résztől már megbocsáthatatlanul zavaró lesz Will Smith narrációja, vagy idegesíteni fogja a nézőt Aronofsky látásmódja. Az eddigiek alapján viszont ki lehet jelenteni, hogy ha megunjuk a BBC sorozatait a természetről, a Volt egyszer egy bolygóval nyugodtan lehet tenni egy próbát, elvégre a Földet bámulni soha nem unalmas.

A sorozatot vasárnap esténként vetítik a NatGeón.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.