David Attenborough sorozata óta nem volt ilyen jó rácsodálkozni a Földre

  • Gera Márton
  • 2018. március 27.

Mikrofilm

A Volt egyszer egy bolygó kicsit kusza, nagyon költői, de olyan felvételekkel veszi le a lábáról a nézőt, amelyeket órákig lehetne bámulni.

Valószínűleg igaza van annak, aki szerint A kék bolygó és a Bolygónk, a Föld óta nem sok értelme van klasszikus sorozatot csinálni a természetről. Mert ebben a két szériában bemutattak mindent, amit csak lehetett, olyan látványos felvételeket kaptunk az arcunkba, hogy azóta sem tudjuk feledni a közelieket a jegesmedvékről, vagy az élelmet kereső pingvinekről. Szóval aki nekiáll sorozatot készíteni a Földről, nyilván tisztában van vele, hogy nagyot kell gurítania. Ez a National Geographic új, nagyon sok pénzből összehozott sorozatának csak részben sikerül, de persze a látványtól most is keresni fogjuk az állunkat.

Volt egyszer egy bolygó - Márciusban a NatGeón

Az univerzumban több milliárd bolygó kering, ám van egy közöttük, amelyik más, mint a többi: annyira különleges és gyönyörű, hogy nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik. Ezt a bolygót valamennyien jól ismerjük, és szinte minden fontosat tudunk róla. Vagy mégse? A sorozat amellett, hogy megismertet a Föld izgalmas történetével, bolygónk legcsodálatosabb, legritkábban járt vidékeire is elkalauzol lélegzetelállító felvételek segítségével.

Merthogy a Volt egyszer egy bolygó alkotói láthatólag mindent bevetettek annak érdekében, hogy nyugodtan el lehessen mondani: amit itt látunk, az a természetfilmezés csúcsa. Egyik percben még a Spitzbergákat mustráljuk közelről, aztán máris valahol Peruban vagyunk, hogy onnan értessék meg velünk az oxigén szerepét. Közben pedig elkerüli a sorozat a hasonszőrű próbálkozások gyakori hibáját, és nem lesz túl szakmai, a nem biológia szakos néző is érteni fogja, hogy mi is a légkör, és hogy a kovamoszatok roppant fontos részét képezik a körülöttünk lévő világnak. Pont az a baj, hogy túl is tolja a szájbarágást a sorozat: nehezen tudunk például mit kezdeni az olyan mondatokkal, amelyek patetikusan kiállítják felénk, hogy „micsoda csoda, hogy van a Föld, és hogy itt ilyen minőségben tudunk élni”. Ez a semmitmondó szövegelést még a narrátorszerepben erölködő Will Smith sem képes hitelesen előadni.

false

 

Fotó: National Geographic

Nem mintha Darren Aronofsky ne kellene a Volt egyszer egy bolygóhoz. Bár az anyám! óta sokak által került rendező csak producerként működött közre, a keze nyoma így is ott van a sorozat első epizódján, amelybe annyi költőiség fért, amennyi még a Rekviem egy álomért, vagy a Fekete hattyú című filmjébe se jutott. És e költőiség kapcsán nem a Will Smith-nek kiosztott klisékre kell gondolni, hanem a sorozat szerkezetére, és leginkább arra, hogy a megszólalók a biológia, a fizika és a földrajz világán túl igyekeznek kicsivel mélyebb dolgokról is beszélni. E megszólalók kifejezetten jót tesznek a szériának, mert például Chris Hadfield űrhajós (még 2014-ben interjúztunk vele) még mindig a világ legszórakoztatóbb figurája, aki egy űrbéli könnycsepp fenyegetését is képes úgy előadni, hogy tele legyen a történet feszültséggel.

Ezek persze csupán az első epizód utáni benyomások, könnyen lehet, hogy a következő résztől már megbocsáthatatlanul zavaró lesz Will Smith narrációja, vagy idegesíteni fogja a nézőt Aronofsky látásmódja. Az eddigiek alapján viszont ki lehet jelenteni, hogy ha megunjuk a BBC sorozatait a természetről, a Volt egyszer egy bolygóval nyugodtan lehet tenni egy próbát, elvégre a Földet bámulni soha nem unalmas.

A sorozatot vasárnap esténként vetítik a NatGeón.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.