David Attenborough sorozata óta nem volt ilyen jó rácsodálkozni a Földre

  • Gera Márton
  • 2018. március 27.

Mikrofilm

A Volt egyszer egy bolygó kicsit kusza, nagyon költői, de olyan felvételekkel veszi le a lábáról a nézőt, amelyeket órákig lehetne bámulni.

Valószínűleg igaza van annak, aki szerint A kék bolygó és a Bolygónk, a Föld óta nem sok értelme van klasszikus sorozatot csinálni a természetről. Mert ebben a két szériában bemutattak mindent, amit csak lehetett, olyan látványos felvételeket kaptunk az arcunkba, hogy azóta sem tudjuk feledni a közelieket a jegesmedvékről, vagy az élelmet kereső pingvinekről. Szóval aki nekiáll sorozatot készíteni a Földről, nyilván tisztában van vele, hogy nagyot kell gurítania. Ez a National Geographic új, nagyon sok pénzből összehozott sorozatának csak részben sikerül, de persze a látványtól most is keresni fogjuk az állunkat.

Volt egyszer egy bolygó - Márciusban a NatGeón

Az univerzumban több milliárd bolygó kering, ám van egy közöttük, amelyik más, mint a többi: annyira különleges és gyönyörű, hogy nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik. Ezt a bolygót valamennyien jól ismerjük, és szinte minden fontosat tudunk róla. Vagy mégse? A sorozat amellett, hogy megismertet a Föld izgalmas történetével, bolygónk legcsodálatosabb, legritkábban járt vidékeire is elkalauzol lélegzetelállító felvételek segítségével.

Merthogy a Volt egyszer egy bolygó alkotói láthatólag mindent bevetettek annak érdekében, hogy nyugodtan el lehessen mondani: amit itt látunk, az a természetfilmezés csúcsa. Egyik percben még a Spitzbergákat mustráljuk közelről, aztán máris valahol Peruban vagyunk, hogy onnan értessék meg velünk az oxigén szerepét. Közben pedig elkerüli a sorozat a hasonszőrű próbálkozások gyakori hibáját, és nem lesz túl szakmai, a nem biológia szakos néző is érteni fogja, hogy mi is a légkör, és hogy a kovamoszatok roppant fontos részét képezik a körülöttünk lévő világnak. Pont az a baj, hogy túl is tolja a szájbarágást a sorozat: nehezen tudunk például mit kezdeni az olyan mondatokkal, amelyek patetikusan kiállítják felénk, hogy „micsoda csoda, hogy van a Föld, és hogy itt ilyen minőségben tudunk élni”. Ez a semmitmondó szövegelést még a narrátorszerepben erölködő Will Smith sem képes hitelesen előadni.

false

 

Fotó: National Geographic

Nem mintha Darren Aronofsky ne kellene a Volt egyszer egy bolygóhoz. Bár az anyám! óta sokak által került rendező csak producerként működött közre, a keze nyoma így is ott van a sorozat első epizódján, amelybe annyi költőiség fért, amennyi még a Rekviem egy álomért, vagy a Fekete hattyú című filmjébe se jutott. És e költőiség kapcsán nem a Will Smith-nek kiosztott klisékre kell gondolni, hanem a sorozat szerkezetére, és leginkább arra, hogy a megszólalók a biológia, a fizika és a földrajz világán túl igyekeznek kicsivel mélyebb dolgokról is beszélni. E megszólalók kifejezetten jót tesznek a szériának, mert például Chris Hadfield űrhajós (még 2014-ben interjúztunk vele) még mindig a világ legszórakoztatóbb figurája, aki egy űrbéli könnycsepp fenyegetését is képes úgy előadni, hogy tele legyen a történet feszültséggel.

Ezek persze csupán az első epizód utáni benyomások, könnyen lehet, hogy a következő résztől már megbocsáthatatlanul zavaró lesz Will Smith narrációja, vagy idegesíteni fogja a nézőt Aronofsky látásmódja. Az eddigiek alapján viszont ki lehet jelenteni, hogy ha megunjuk a BBC sorozatait a természetről, a Volt egyszer egy bolygóval nyugodtan lehet tenni egy próbát, elvégre a Földet bámulni soha nem unalmas.

A sorozatot vasárnap esténként vetítik a NatGeón.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.