Cikkünk helyenként spoilereket tartalmaz!
Nehéz elképzelni, hogy miközben ma úgy beszélünk a Drótról, mint a televíziózás csúcsáról, és különböző jelzőket keresünk a leírására, amikor a tévében futott, keveseket érdekelt. Valószínűleg csak azért mehetett le belőle mind az öt évad (noha a harmadiknál rezgett a léc), mert az HBO-n adták, és a kábelcsatornánál kevésbé volt a fontos a nézettség. Azt is mondhatnánk: ők talán már sejtették, hogy hamarosan kultsorozat lesz belőle. Olyan, amiből idézgetni szokás, és amit még Barack Obama is a kedvenc szériájának nevez. Tíz éve ért véget a Drót, ami után már nem lehetett ugyanúgy sorozatot készíteni, mint korábban.
The Wire Intro Theme [Season 1]
Season one theme music and intro to HBO's drama series "The Wire". Music by The Blind Boys of Alabama - Way Down in The Hole.
Olyan közel, mint még senki
A Drót rögtön az elején átveri a nézőjét: alighanem nem volt ember, aki nem arra gondolt 2002-ben, az első epizód előtt, hogy kap egy újabb rendőrös sorozatot, amiben ügyes nyomozók erednek a bűn nyomába, és ha nehézségek árán is, de győznek. Ekkoriban futott már a Helyszínelők, és sok más olyan széria, ami akkorát hazudott a rendőri munkáról, amekkorát csak tudott. Ebből volt elege David Simonnak, aki onnan jött, ahonnan könnyű volt rálátni a bűnüldözésre, az elcseszett oktatási rendszerre, a korrupt politikusok hazugságaira, és igazából mindenre, amitől képtelenség egyről a kettőre jutni. Simon 12 évig volt a Baltimore Sun újságírója, és tudta, hogy az életek nem azon múlnak, hogy az ügyes nyomozók időben megoldják-e a rejtélyeket.
A Drót valójában nem is bűnügyi sorozat volt. Bár szólt a drogkereskedelemről, bandaháborúkról, újságírók munkájáról, Simont mindig is az érdekelte, mitől nem lehet megoldani egy ügyet, miért van az, hogy a rendőrség szinte folyton likviditási gondokkal küzd, és hogyan termeli újra az oktatási rendszer azokat az embereket, akiknek gyakran csak azon múlik az élete, hogy éppen Baltimore melyik utcáján támaszkodnak neki egy autó csomagtartójának, vagy melyik szupermarketbe mennek be. Ebből fakadóan a Drót igen lassú sorozat: nagyjából öt-hat rész után indul be, nincsenek valódi főhősei, nincsenek cliffhangerek az epizódok végén, és van, amikor hosszú perceken keresztül nézzük, hogy vizsgálnak meg egy helyszínt a zsaruk, vagy hogyan vitatkoznak látszólag említésre sem érdemes apróságokon.
The Wire - Fuck Fuck Fuck
Bunk and McNulty's funniest scene together
Hősök? Ugyan már!
Ez azonban azt eredményezte, hogy a sorozat olyan közel ment a baltimore-i emberhez, mint egyetlen széria sem korábban – nem véletlen, hogy Simonék a város demográfiai összetételét is megvizsgálták, és ennek alapján alkottak meg karaktereket. Pont az volt az izgalmas a Drótban, hogy lerántott minden hollywoodi klisét a rendőri munkáról, az utcákon lófráló bűnözőkről. Mikroszinten mutatott meg mindent, közben viszont összefüggéseiben akarta láttatni a dolgokat: nem volt olyan évad, amely úgy ért volna véget, hogy mindenre választ kapunk, nem kaptak el minden bűnőzőt, és néha a legváratlanabb pillanatban halt meg valaki. Hülyén hangzik, de pont úgy történt minden, ahogy valószínűleg Baltimore utcáin. David Simon mondta erről, hogy még véletlenül sem a nézők elvárásait akarták kiszolgálni.
Bár az induláskor már mentek olyan szériák, melyek elmosták a határokat jók és rosszak között (elég csak a szintén az HBO-n futó Maffiózókra gondolni), de ezt a Drót járatta csúcsra. Itt tényleg nem voltak olyanok, akik ne hoztak volna erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket, és ugyanúgy lehetett szimpatizálni a bűnözővel, a baltimore-i Robin Hooddal, azaz Omarral, mint a folyton dilemmázó Jimmy McNulty rendőrrel, ahogy a hivatalnokot is meg lehetett érteni, aki egészen a polgármesteri székig küzdötte fel magát. Egyikük sem volt hős, mivel itt nincsenek hősök. Nem lehet hős a rendőr, de nem lehet hős a drogkereskedőket fosztogató Omar sem, akinek halála annyira hétköznapi, hogy olyat tényleg csak a Drótban láthatunk. Száznál is több karakter vonult itt fel, de a tanulság rendre az volt, amit már a realista regény írói is tudtak: a döntések jók és rosszak, nem az emberek.
| ||
A Drót realizmusának megkerülhetetlen eleme nyelv, amit a szereplők beszélnek. Simon ismerte a szlenget, amit Baltimore utcáin beszélnek, tudta, hogy a motherfucker és fuck olyan gyakori itt, mint máshol a hello. A rendőr érti a kollégáját, ha az folyamatosan bazmegel, és az utcán mászkáló bűnőző tudja, mit jelent, ha csak annyit hall a háta mögül, hogy valaki kibiztosította a fegyverét.
De mit kaptunk a Dróttól?
| ||
Mindenekelőtt David Simont, aki ugyan nem ontja magából a sorozatokat, de amikor kijön egy új szériával, lehetetlen nem odafigyelni. Továbbra is azt műveli, amit a Drót idején: olyan közel megy az emberekhez és a témájához, amennyire csak tud, teljesen mindegy, hogy az iraki megszállásról (Gyilkos megszállás) készít minisorozatot, vagy éppen a Katrina hurrikán utáni New Orleansról (Treme) beszél, a realizmus diadalmaskodik a munkáiban. De a Drót adott nekünk olyan színészeket, akikről korábban talán soha sem hallottunk, ma pedig már kutatjuk, hol tűnnek fel legközelebb. Ha nincs a sorozat, vélhetőleg nem figyelünk fel a ma már Luther nyomozóként híres Idris Elbára, de a manapság egyre komolyabb szerepeket kapó Michael B. Jordan sem biztos, hogy a filmesek látóterébe kerül.
Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!
