Egy vasárnapi családi ebéd még nem a világ vége, igaz?

  • - palosm -
  • 2020. május 17.

Mikrofilm

Vagy de. A Mikrofilm hétvégi házimozis ajánlata a CirkoTékából: Ez csak a világ vége.

„Otthon az, ahol fáj“, énekli a főcím alatt Camille, és a mondat egyben a piszok fiatal, 31 éves Xavier Dolan életművének — 10 év alatt 7 film — legtömörebb összefoglalása is, elég csak a 20 évesen rendezett Megöltem anyámatra vagy a 2014-es Mommyra gondolnunk. (Személyes kedvencem egyébként a közel háromórás Így is, úgy is Laurence.)

Mindenütt önfeláldozó és/vagy zsarnok anyák, leuralt fiúgyerekek és diszfunkcionális családi kapcsolatok, amelyeknek egyetlen értéke a pszichológiai játszmák pár másodperces szünetét kitöltő ölelésekben bujkáló csalfa ígéret.

A címben hivatkozott világ vége ezúttal egy vasárnapi családi ebéd, melyre hősünk 12 év távolmaradás után látogat el. Nem tudjuk, hogy a hallgatag, érzékeny, ragyogó szemű Louis miért hagyta ott a családját 22 évesen — kb. ennyi volt az amúgy quebeci Dolan, amikor berobbant a nemzetközi művészfilmes piacra —, de az tudjuk, hogy azért vette rá magát a visszatérésre, hogy bejelentse: meg fog halni.

De hiába gondolta végig, miért megy haza, ahogy belép az ajtón, már bele is fullad az otthagyott családban azonnal felszínre törő sérelmek és frusztrációk tengerébe.

Különböző variációkat látunk arra, milyen indíttatásból és hogyan bántják egymást emberek, és akárhogy nézzük, Dolan olvasatában ez maga a család. Annak a kölcsönösen táplált — minden tag kell hozzá! — illúziónak a fenntartása, hogy mindez mindannyiunk hasznára és jobbulására válik.

Ugyanakkor valamiért Louis mégis hazatér.

Dolan ebben a mind fizikai, mind lelki értelemben klausztrofób filmben ugyanúgy képes működésbe hozni azt a csak rá jellemző videoklipesztétikát és az ironikus giccs határait feszegető stílusát, mint a jóval nagyobb térben kiteljesedő Mommyban vagy Így is, úgy is Laurence-ben.

Tökéletes formanyelvet talál a színházi darab adaptációjához: úgy tud arcközeliket egymásra vágni, miközben bömböl valami szuperpop dal, hogy a mozgókép intenzitása szinte lerohanja a nézőt, az álomszerű stilizáció, az apró rezdülések végletes, hatásvadászatba hajló felnagyítása pedig valahogy még fájdalmasabbá teszi ezt az ijesztően hétköznapi melodrámát.

Ja, és az egész film brutális sztárparádé a francia A-listáról, Cottilard-tól Casselig!

A Mikrofilm hétvégi házimozis ajánlata a CirkoTékából: Ez csak a világ vége. A film pár kattintás után megtekinthető nagyjából egy mozijegy áráért magyar felirattal.

Ez csak a világ vége from Cirko Film on Vimeo.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.