Egy hetvenes évekbeli, három és fél órás belga művészfilmet, a Jeanne Dielmant választották minden idők legjobbjának – adtunk hírt róla 2022 decemberében, bemutatva a Sight&Sound brit lap tízévente megrendezett, nagy presztízsű szavazását. A filmízlés változását azonban nemcsak az jelezte, hogy a Szédülést letaszították a trónról: olyan korábbi, nagyra tartott mesterek hullottak ki a top 100-ból, mint D.W. Griffith, Pier Paolo Pasolini vagy épp David Lean. Előre törtek viszont a frissebb filmek (a 2012-es kiadásba csak a Szerelemre hangolva és a Mulholland Drive – A sötétség útja került be a 21. századból), valamint a női rendezők (az előző listán csak két nő által rendezett film fért be a top 100-ba, a mostanin ellenben tíz).
Az egyik legnagyobb ugrást Claire Denis 1999-es Beau Travail című filmje érte el, melynek magyar címe Szép munka – ám hivatalosan itthon soha nem mutatták be: 2012-ben még a 78. legjobb filmnek szavazták meg a kritikusok, míg ezúttal a 7. helyre került,
a 2001: Űrodüsszeia és a Mulholland Drive – A sötétség útja közé. Denis filmje tehát nem a semmiből tűnt fel, és azt sem mondhatjuk, hogy csak évekkel bemutatója után fedezték volna fel: amikor 2000-ben az amerikai mozikban is bemutatták, a kritikusok azonnal a vállukra emelték. A Village Voice a legjobb filmnek választotta, Denis pedig a legjobb rendező díj második helyezettje lett Edward Yang (Családi kötelékek) után. A berlini filmfesztiválon azonban csak a Berliner Zeitung olvasóinak elismerését hozta el, a francia César Awardson egyedül az operatőri munkáját díjazták, ahogy az Európai Filmdíjon is ezért kapott díjat, a Velencei Filmfesztiválról pedig ugyancsak jelentősebb díj nélkül távozott. Elismerték, de mégsem halmozták el díjakkal; később mégis magasabb polcra helyezték, mint bármelyik filmet abból az évtizedből. Mindez talán a film rejtélyességének köszönhető: zsigerileg hat érzékszerveinkre, de nem kínál könnyű értelmezést – azaz nem feltétlenül nyűgözi le nézőjét, de még hosszú ideig izgatja a fantáziánkat.
A rendező a mai napig aktív; a hazai nézők legutóbb a Szerelemmel, szenvedéllyel című tavalyi filmjével találkozhattak, amelyben Juliette Binoche keveredik gyötrő szerelmi háromszögbe (kritikánk ide kattinva olvasható). Binoche az elmúlt években Denis múzsájának számít, előtte két filmet forgattak együtt: 2017-benn a Jöjj el, napfény! című életigenlő komédiát egy szerelmét kereső elvált művésznőről, majd 2018-ban a Csillagok határán című talányos sci-fit Robert Pattinsonnal. Mindegyiket vetítették Magyarországon is. A rendező azonban nem ezek miatt lett ismert: érzéki, elsősorban képekben és nem dialógusokban mesélő korábbi filmjei a női szerepeket, a toxikus maszkulinitást vagy épp a kolonizációt veszik górcső alá. Denis Franciaországban született, gyerekkorában azonban Afrika több országát is megjárta, mivel apja gyarmati tisztviselő volt. Rendezőasszisztensként kezdett dolgozni többek között Wim Wenders mellett – a német rendező Párizs, Texas című filmjének keresett helyszíneket Amerika-szerte, amikor először felvetődött benne, létezik-e olyan tájék, amit ő maga a sajátjának nevezhet. Végül viszonylag későn, 41 évesen, 1988-ban rendezte meg első filmjét, a Csokoládét, mégpedig Afrikában. Ebben egy francia nő tér vissza gyerekkora helyszínére, Kamerunba, ahol megrohanják az emlékek.
A Beau Travail helyszíne ugyancsak Afrika. A filmet a francia ARTE csatorna megbízásából készítette. Az ARTE „idegen tájakról” szóló filmeket szeretett volna finanszírozni, ehelyett azonban Denis inkább magára az idegenségre koncentrált. Egy Galoup (Denis Lavant) nevű egykori légiós emlékszik vissza benne életére, amikor Dzsibutiban szolgált. Egy végtelenül zárkózott, rigorózus ember képe bontakozik ki előttünk, Galoup lelke és személyisége azonban végig az egyik legnagyobb talány marad. Áhítattal néz fel felettesére, Forestierre (Michel Subor), akit minden légiós kedvel, míg ő sehogy sem illik a katonák közé: hiába veszi fel velük a versenyt ügyességben és testi erőben, szemmel láthatóan idősebb náluk és képtelen részt venni bármilyen programjukban, legyen szó szórakozásról, vagy az ebédről – vagyis bármi olyanról, amikor nem ütemre kell lépni, fekvőtámaszozni vagy akadálypályán átszaladni. A törékeny helyzetet egy fiatal légiós érkezése változtatja meg: Sentain (Grégoire Colin) hamar népszerűvé válik társai körében, ám Galoup szinte az első pillanattól fogva ellenszenvvel és utálattal tekint rá.
Denis filmjét nem könnyű pusztán a történések alapján dekódolni, azaz úgy nézni, mint a filmek többségét: nem tudjuk, Galoupnak mégis mi baja van Sentainnal, ahogy a Galoup és Forestier közötti kapcsolatot is talányok övezik. Az egyik legnépszerűbb értelmezés szerint a rejtetten a saját neme iránt vonzódó Galoup valójában szexuális vágyat érez az újonc Sentain iránt, és mivel a jelenlétében többé nem képes elfedni érzéseit, egyszerűen megszabadul tőle: büntetésből kiteszi őt a sivatag közepén egy megbuherált iránytűvel, hogy soha ne találjon haza. A film homoerotikus vonala annak ellenére is egyértelmű, hogy soha semmi explicit jelet nem látunk rá. A mozi Herman Melville kései, befejezetlen novelláján, a Billy Buddon alapul, melyben mindez sokkal hangsúlyosabban van jelen, de felhasználja Benjamin Britten és E. M. Forster belőle készült operáját is. Ennél is árulkodóbbak ugyanakkor a képek: a jelenetek jelentős részében félmeztelen, kidolgozott testű katonák izzadnak a napon. Ráadásul hiába vagyunk a francia idegenlégió táborában – ami az erő, a férfiasság, a kötelesség jelképe –, a katonák gyakorlatozása inkább balettra hasonlít. Ez nem véletlen, hiszen a jeleneteket a táncművész Bernardo Montet koreografálta. Beszédes az is, hogy egyetlen valódi nagy akció történik a filmben: egy helikopter a tengerbe zuhan – ám mindebből semmit nem látunk, egyedül azt, amikor a tragédia után Sentain hősiesen kimenti társait a vízből.
Denis filmje azért is maradhatott fenn a mai napig, mert még mindig kritikákat és értelmezéseket szül: lehet elemezni kolonializmusát (hiszen az idegenlégió ennek egyik eszköze), női szereplőit (egyedül fekete nők tűnnek fel benne, akiknek szerepe bizonyos értelemzések szerint ugyanaz, mint a kórusé az antik színdarabokban), queer-vonalát (ezzel kapcsolatban kritika is érte Denist, amiért egy zárkózottan homoszexuális férfit tett meg antihősnek), vagy épp azt, hogy a mozi születése óta létező male gaze-t, azaz a férfi nézőpontot hogyan fordítja a tetejére azzal, hogy női rendezőként úgy mutatja be a férfi testet, ahogy általában csak nőket látunk a filmvásznon. Nem beszélve a film gazdag intertextualitásáról: nemcsak az alapanyagul szolgáló Billy Buddot kezeli szabadon, de Godard 1963-as A kis katonájának egyfajta spirituális folytatása is: Michel Subor abban és ebben is egy Bruno Forestier nevű katonát alakít.
A Beau Travailt először és egyetlen alkalommal vetítik itthon, január 19-én, pénteken 19 órától a Corvin moziban.
Az eseményt a CineKorda rendezi Cinema Niche sorozatának keretén belül. A vetítések során vagy itthon be nem mutatott friss filmeket hoznak el a nagyvászonra a világ minden tájáról (ilyen volt tavaly az An Elephant Sitting Still című film Tarr Béla tanítványától, a tragikus sorsú Hu Bótól, de így lesz látható február 3-án a kortárs román filmművészet egyik legizgalmasabb alakja, Radu Jude legújabb filmje, a Do Not Expect Too Much From The End Of The World is), vagy felújított klasszikusokat mutatnak be a filmtörténet legjobbjaiból (vetítették már Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva című alkotását, Ilrich Seidl Spartáját és Sofia Coppola Öngyilkos szüzek című filmjét is).
