Jamaica bobcsapatot indít a téli olimpián, egy rövidlátó angolból síugró olimpikon lesz, gazdag New York-i operarajongó örökösnő koncertet ad a Carnegie Hallban. Ismerjük az ilyen, igaz történeteken alapuló bájos vígjátékokat, amelyek hihetetlenül hangzó sztorijuk ellenére inkább elbűvölők, mint gunyorosak, és rendszerint az álmok erejéről, a kitartásról, na meg a szeretetről szólnak. Ilyen film ez is.
Bár Will Ferrell főszereplő-forgatókönyvíró és David Dobkin rendező ahelyett, hogy egy valódi sikersztorit vitt volna vászonra (arról a versenyről beszélünk, ahol a szakállas énekesnő győzött, a népdalt előadó orosz nénik pedig második helyen végeztek), inkább kitalált egyet. Eszerint az apró izlandi városkában élő Larsnak gyerekkori álma, hogy megnyerje a dalversenyt, az őt bálványozó Sigrit pedig mint mindenben, ebben is támogatja őt. Fire Saga nevű formációjuk egy véletlennek köszönhetően bejut a hazai selejtezőbe, még egy véletlennek köszönhetően indulhat a nemzetközi seregszemlén, egy harmadik következtében pedig a döntőbe is bejut. Ennyiből is sejthető, hogy a kreatív energiákat nem a sztoriszövésre áldozták – kérdés, akkor mégis mire. A poénok egy része tehát egyszerű esés-kelés, a többi pedig igazi hit or miss: az amerikaiak kigúnyolását értjük, csak épp nem nevetünk, az oroszokon (ahol mindenki tudja, hogy nincsenek melegek vagy genderfluidok) pedig nevetnénk, csak kevés poén kaptak. Épp ezért az Eurovíziós Dalfesztivál nem több, mint egy kétórás promóció, témájához hű habkönnyű tálalásban.
Elérhető a Netflixen
