Azért Víg Mihály nem egy Bill Conti – és ez a mi szerencsénk. Különben minden stimmel: ez a film is az izzadságcseppek kőharapó erejéről szól, arról, amiről a Rocky (Conti himnikus zenéjére). Arról, amiről a világ összes sportfilmje, különös tekintettel a bokszolókról szóló sportfilmekre, különösebb tekintet nélkül arra, hogy most dokumentummű-e az istenadta, vagy fikciós alkotás. Mindkettőnek vannak előzményei a magyar filmkészítésben, gondoljunk csak a Papp Laci ringben viselt dolgait tárgyaló számos doksira vagy éppenséggel játékfilmre (Nehéz kesztyűk), esetleg a K.O.-ra, ahol Inke László volt a mester, s Cserhalmi György a tanítvány. Ezek az egyenként ugyancsak kiváló művek sem kimondottan a Rózsadombon játszódtak, de Bordás Róbert fekete-fehér képein akkor is ott van a nyócker, amikor nincs is ott, amikor csak a futás, a kesztyűzés meg a már emlegetett izzadságcseppek vannak ott. S még akkor is ott van ezeken a képeken a nyócker, amikor már nincs is nagyon nyócker, terjeszkedő Corvin-negyed van Bud Spencer csini szobrával – hej, ha ezt tudták volna, akkor most nyilván Balboáé állna ott. Valamelyik Balboáé.
Van két nehéz sorsú hősünk, mester és tanítvány (legalábbis az előtérben; mögöttük tömegek), akik egymás vállára állva kapaszkodnának kifele a közepesen szörnyűből az álmaik felé. Csakhogy a kapaszkodásnak pusztán egyetlenegy módját ismerik, azt, hogy meg kell szakadni – de ez még mindig csak egy bokszfilm. Bogdán Árpád filmje, a Gettó Balboa most ér célba: a Verzión. E közeg mutatja meg, miről is szól igazán.
Vetítik november 14-én 16.30-kor a Toldi kistermében
