Az ősi bölcsesség szerint gyerekkel, kutyával és Godzillával minden eladható, és valóban: minden jelenet, amelyben a japán származású radioaktív óriásszörny korlátozott mimikájával jelen van, osztályon felüli élvezet, vizuális örömforrás, piros betűs szörnyfilmtörténeti ünnep. És minden olyan jelenet, amelyben nincs jelen, ellenben jobb sorsra érdemes amerikai, angol, japán és kínai színészek néznek riadtan a színesen villódzó műszerfalakra, illetve az orruk előtt rutinosan lejátszódó világvégére, megmosolyogtatóan semmilyen. Mint azt nemrég a Kong: Koponya-sziget is bizonyította, lehet úgy is óriásszörnyes mozit csinálni, hogy a színészek ábrázatán ne csak a gyors pénzkereset vágya tükröződjék, de persze azzal sincs baj, ahogy Kyle Chandler Kyle Chandler-esen összehúzza a szemöldökét, Ken Watanabe örökös japán szamurájként kémleli a horizontot, Sally Hawkins pedig a következő Mike Leigh-film felé vezető kijáratot keresi kétségbeesetten a világégés romjai közt. A lényeg, hogy a hervasztóan hosszúra nyújtott bő két óra alatt Godzilla (hiszen király voltához nem férhet kétség) egy háromfejű sárkány fejeiből lakmározik, s teszi mindezt az emberiség oldalán. Ebben egy óriás molylepke is a segítségére van – ha csak egy óriás molylepkés film fér a hétbe, ez legyen az! Godzilla olyan fotogén jelenség, hogy más műfajokra is megtermékenyítőleg hathat, a magunk részéről alig várjuk a Büszkeség és balítélet és Godzilla című brit kosztümös filmet, illetve A Keresztapa 4 – Don Godzilla című, operai ihletettségű Coppola-produkciót.
Forgalmazza az InterCom
