Magyar Narancs: Hol talált rá a hősére, Kafiára?
Zurbó Dorottya: A fóti gyermekotthonban, mielőtt begyűrűzött Magyarországra a menekültválság. Olyan gyerekekkel akartam forgatni, akik kísérő nélkül érkeztek Európába. Érdekelt, hogyan tudnak egyik pillanatról a másikra felnőni és alkalmazkodni egy új kultúrához. Tudtam, hogy Fóton szállásolják el őket, így önkéntesként odamentem drámafoglalkozásokat tartani. Kb. 300 afrikai és szír fiú lehetett ott, és kettő lány, az egyik közülük Kafia. Amikor 2015-ben kitört a Keletinél a válság, a többi gyerek továbbment Nyugatra, de ő itt maradt.
MN: Könnyű volt meggyőzni, hogy szerepeljen a filmben?
ZD: Kafiában van egy eredendő kíváncsiság. Imponált neki, hogy film készül róla, és dolgozott benne a küldetéstudat, hogy megmutassa, nem igazak rá a menekültekről terjesztett sztereotípiák. Ő egy szorgalmas, ambiciózus lány, aki most is három műszakban dolgozik, és mellette egyetemre jár.
MN: A filmben kevés szó esik arról, hogyan jutott el Magyarországra.
ZD: Nem akartam klasszikus menekülttörténetet forgatni. Sokat tudunk már arról, milyen a menekültek útja Európába, milyen viszontagságokkal szembesülnek. Úgy éreztem, ez csak kikapcsolná a nézők figyelmét, ezért inkább az újrakezdés nehézségeire helyeztük a hangsúlyt. Elejtett morzsákból így is sejteni lehet, mi történt Kafiával. Az apja el akarta adni egy szomáliai öregembernek 14 évesen, de az anyja kimenekítette: eladta a családi földet, és abból fizette ki az embercsempészeket. Azok hozták ki Szomáliából, egy évig gyalogolt a Földközi-tenger mentén, Görögországban a börtönt is megjárta.
MN: És ő miért nem ment tovább Nyugatra?
ZD: Egyszerűen kimerült. A csoportot, amivel jött, szétválasztották, a felnőttek menekülttáborba, ő pedig gyermekotthonba került. Sokáig vesztegelt itt, közben elkezdett magyarul tanulni, és megkapta tíz évre a menekültstátuszt. Nyilvánvalóan nehezebbek itt az egzisztenciális körülményei, mintha Nyugat-Európában lenne menekült, de ide kötik az emberi kapcsolatai és az alakuló modellkarrierje. Szeretne majd állampolgárságért folyamodni, és Magyarországon élni, mert úgy érzi, sokan segítettek neki.
MN: A film látványosan kerüli a politizálást. Miért?
ZD: Mert Kafia sem politizál. Bántónak érzi a kormánypropagandát, és felhorgad az önérzete, ha diszkrimináció éri, de alapvetően a megélhetési gondok kötik le minden energiáját. Ha megjegyzést tesznek rá az utcán, az is lepereg róla. A filmjeimet igyekszem egy kicsit olyanná formálni, amilyen épp a főszereplőm, és neki az a lelkiismereti konfliktus, hogy eltávolodott az iszlámtól és beilleszkedett az európai kultúrába, sokkal kardinálisabb kérdés. Már maga a témaválasztás is valamennyire politikussá teszi a filmet, de úgy éreztem, ha nyíltan politizáló jelenetet rakunk bele, az az én véleményemet tükrözné, nem Kafiáét.
MN: Azért szóba kerül például az Osztrák–Magyar Monarchia asszimilációs politikája.
ZD: Azt akartuk megmutatni, hogyan éli meg Kafia a kulturális identitásváltást, és ennek egy sarkalatos pontja, hogy ül a történelemórán, és nem ért belőle semmit. Magyarországon nincs hagyománya a más kultúrából érkezettek integrációjának, és ez az abszurd követelményeken is látszik. Kafiának a komplett magyar irodalmat és történelmet meg kellett tanulnia két év alatt, miközben ehhez nem kapott megfelelő intézményi segítséget.
MN: Emberit viszont igen. Ha a bürokrácia le is van rohadva, a benne dolgozók segítőkészek – sugallja a film.
ZD: Az oktatási és a politikai rendszernek megvannak az anomáliái, de az már az egyén döntése, hogyan áll ahhoz, aki segítségre szorul. A budapesti gyermekotthon nevelőjére például 30 lány van bízva. Lehetetlen egy embernek ennyi gyerekről gondoskodnia, ő mégis rendszeresen tanult Kafiával. Kafia nagyon motivált, és ez a hozzáállás a környezetéből is azt váltotta ki, hogy ahol tudtak, segítettek.
MN: Nem tart tőle, hogy pusztán a téma miatt kikezdhetik?
ZD: Nem, mert ez egy személyes és költői film, amit nagyon ki kellene sarkítani ahhoz, hogy propagandának minősítsék.
MN: De lehet vajon a menekültkrízisről teljességgel apolitikus filmet forgatni? Ha egy sikeres integráció történetét meséli el, az az egyik oldal narratíváját erősíti.
ZD: Ez a történet nem fekete-fehér. Lehet bármennyire sikeres a kulturális integráció, az ember nem tudja teljesen maga mögött hagyni a gyökereit, ez tükröződik Kafia lelkiismereti válságában is. Engem az önfeladás pszichológiája foglalkoztatott, és az, hogy megmutassak egy emberi sorsot, amitől talán megértőbben viszonyulnak a menekültekhez azok, akik eddig csak a tévéhíradók arctalan masszájaként találkoztak velük.
MN: A Könnyű leckék egy vallomásos filmnyelvet beszél, így érzékelteti a Kafiát mardosó bűntudatot.
ZD: Kafia eleinte nagyon szégyenlős volt, végig hidzsábban akart forgatni. Más kultúrából érkezett, ahol hozzászokott, hogy nem beszél a problémáiról. Kellett egy év, mire megnyílt előttünk, és ez a témát is módosította. Eredetileg arról szólt volna a film, ahogy megtanul magyarul és felkészül az érettségire, de ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy nem az érettségi vagy a nyelvvizsga megszerzése az igazi tét, hanem az, hogy mihez kezd az állandó lelkifurdalással. A számunkra triviális dolgok, mint az, hogy az uszodában fürdőruhára vetkőzünk, neki a neveltetéséből fakadóan belső konfliktust jelentenek. Közben pedig óriási változásokon ment át, felvette a keresztény vallást, és ezzel elvágta az utolsó szálat is, mely az otthonához kötötte. Egy beszélgetésünk során elárulta, hogy neki az édesanyja a legfontosabb, de ezekről a kérdésekről nem tud beszélni vele, mert attól fél, hogy elítélné. Így találtuk ki Kafiával, hogy legyen a film egy el nem küldött levél, amelyben elmondja az édesanyjának mindazt, amit a telefonban nem tud.
MN: Megmutatta már az édesanyjának a filmet?
ZD: Azt mondja, még nem áll rá készen. Személyesen szeretné majd, ha a mama idejön látogatóba, de ezt nehéz megoldani, mert egyedül neveli Kafia hat testvérét. Kafiának viszont nagyon tetszett a film. Tudta magát kívülről nézni, és amikor azt meséli a filmben, hogy mi szeretne lenni, hotelmenedzser vagy énekes, nevetve fűzte hozzá, hogy „jaj, ez egy kislány nagy álmokkal!”.
MN: Mennyi valósult meg ezekből az álmokból?
ZD: Úgy érzem, a döntései egy kicsit megtörték. Elvesztette a naiv, gyermeki rácsodálkozó báját, de hát ezzel jár a felnőtté válás. A forgatás óta rendeződött a sorsa, felvették a Pázmányra anglisztika szakra, és a modellkarrierje is jól alakul. Úgy tűnik, sínen van az élete.
