A Marvel Venom-mitológiája többféle történet elmesélésére kínál narratív muníciót. Már a képregényekben is többszörös metamorfózison esett át a figura, fürgén váltogatva elhelyezkedését a hős-gonosz koordináta-rendszerben. Eleinte csak nemeziséhez, Pókemberhez képest változott (hol ellenségeként, hol kelletlen szövetségeseként, hol sötét tükörképeként bukkant fel), idővel pedig saját jogán is a Marvel-univerzum oszlopos antihősévé, sőt hősévé vált.
A film sok mindenbe belekap, helyenként egészen ambiciózus témákba is, amelyeket nincs ideje/súlya mélyen taglalni (az oknyomozó újságírás funkciója és változó helyzete, bioetika, a kapitalizmus és az Elon Musk-féle techmágnások viszonya), de jobbára a könnyed regiszterben marad, megengedve magának néhány nyaktörő és meghökkentő hangnemváltást. Mindig kissé alulra céloz, a fő cél egyértelműen a tét nélküli szórakoztatás, de érthetetlen módon ebbe néha belerondít egy-egy fals színészi gesztus (Tom Hardy) és az idegborzoló filmzene. Mindezt tán meg is menti a koncepció, jelesül a két számkivetett – a kiégett újságíró és a perverz űrbéli paca – szerelmi története, a nagy fajok közti románc.
E bájos enyelgés két egész órán át le tudja kötni az arra fogékonyakat, másokat viszont bosszanthat, hogy épp Venom összetettsége vész el, az amorális mag, ami izgalmas antihőssé teszi a figurát. Bár az érző, lelkiismeretes gazdatestet, Eddie Brockot kétségkívül kevéssé aggasztja a szimbióta humán erkölcsök iránti érdektelensége. Pedig ez a szál is érdekelt volna minket, nemcsak a duhajkodás.
Forgalmazza az InterCom
