Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF)

Határkeresők

Mikrofilm

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

„Azért szeretnék a szemébe nézni, hogy lássam, tényleg sajnálja-e”, mondja Ulla, a finn nő, aki már 11 éve gyászolja lányát, és találkozni fog gyilkosával a börtönben. A találkozót, a tekintetek párbeszédét osztott képernyőn látjuk, a néző minden pillanatban dönthet: a gyászoló anyát vagy a bűnbánó gyilkost nézi. Ennyi döntési lehetőségük sincs azoknak az online csevegő 12 éves lányoknak, akik ártatlanul néznek webkamerájukba, de meztelen férfitesteket kénytelenek látni képernyőjükön. Ártatlanság sugárzik a bukaresti természeti vadonban felnőtt gyerekekből is, akiket a szociális ellátórendszer akaratuk ellenére kényszerített lakhatási programba: „a gyerekeim az enyémek, ha akarnám, meg is ölhetném őket”, érvel a családfő a gyámügyeseknek. Az öregek az ártatlanság legcsekélyebb jele nélkül is boldogok a floridai nyugdíjas „Disneylandben”. Vagy csak így nyomják el magukban a kérdést: úgy éltem le az élete­met, ahogy akartam?

Csapda zaklatóknak

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált anno azzal a céllal indították, hogy a kreatív dokumentumfilm műfaját megismertessék a magyar közönséggel. Az idén online térbe kényszerült fesztiválon külön versenyeztetnek diákmunkákat, és négy szekcióban – a kelleténél emelkedettebb módon ezek A Szeretet Birodalma, A Gonosz Birodalma, A Remény Birodalma, A Megbocsátás Birodalma nevet kapták – mintegy 30 filmet a világ minden tájáról, tematikai megkötés nélkül. A francia Kislány vagyok például a fiúnak született, de lányként élő, 7 éves Sasháról szól, A festőművész és a tolvaj pedig egy művész és egy őt megrabló tolvaj barátságát dolgozza fel. A fesztivál legprovokatívabb filmje minden bizonnyal mégis a cseh Csapda a neten – a rendezőpáros Vít Klusák és Barbora Chalupová a gyerekek online szexuális zaklatásához és kizsákmányolásához férkőztek közel egy hideglelős ötlet révén: három fiatal színésznőt 12 éves lánynak öltöztettek, egy filmstúdióban berendezték díszletszobájukat, és közösségi médiafelületeken hamis profilt készítettek, hogy aztán élesítés után azonnal elkezdjenek bejelentkezni a „gyerekekhez” a valódi szexuális ragadozók, zaklatók, bűnözők, több százan. Klusákék digitálisan elmaszkírozták a férfiak arcát, akiknek persze fogalmuk sincs arról, hogy felveszik őket, így közvetlen közelről láthatjuk gyomorforgató nyomulásukat, ahogy meztelen képeket igyekeznek kizsarolni áldozataiktól. A vállalkozás maga sem mentes etikai problémáktól és stilisztikai döccenésektől, de a készítők bátorsága és következetessége célt ér, amennyiben megnyitja az utat az online gyermekvédelemről szóló társadalmi diskurzus előtt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.