„Magyar Narancs: A Szerdai gyerek után a második nagyjátékfilmed is egy női fókuszú film.
Horvát Lili: Nincs szó arról, hogy én a női sorsok elszánt ábrázolója lennék. Szeretném azt hinni, hogy egy férfi hős fejébe is hasonlóképpen bele tudok helyezkedni. Leginkább az emberek önmagukkal kapcsolatban szőtt álmai, tervei izgatnak: a felszínen nem látható titkos lelki folyamatok, a szabálytalan, intuitív döntések. Ez nemtől független dolog, ahogyan az érzékenység is általános kívánalom a rendezőknél, nem csak a női alkotókra vonatkozik.
MN: Akkor úgy kérdezem, miért éppen a negyvenéves idegsebész Márta szerelmi története foglalkoztatott?
HL: Egy nő, telve szerelemmel, megérkezik egy férfihoz, hogy elkezdjék a közös életüket. Ám a férfi nagyon furcsán reagál, azt mondja: „Nem ismerem magát, most látom életemben először.” Megbillen a valóság – nem tudjuk, a nő vagy a férfi mond-e igazat. Ez volt az alapötlet, s köré kezdtem el rakosgatni a további elemeket. Legyenek orvosok mindketten, két negyven körüli ember. Jöjjön a nő messziről, egy másik kontinensről. Legyen benne áldozathozatal a részéről. Rájöttem, hogy arról szeretnék beszélni, milyen óriási szerepe van a szerelemben a saját képzeletünknek.
MN: A film egyik kulcsjelenete ez a váratlan fel nem ismerés. Mi az, amit láttatni akartál ezen keresztül?
HL: Azt, hogy mennyire másképp tudja két ember értelmezni ugyanazt a helyzetet. Ha szerelemről van szó, ez az eltérés különösen húsba vágó tud lenni. De az is nagyon izgatott, hogy nem egy álmodozó tini lányról beszélünk, hanem egy olyan nőről, akinek már van egy felépített, jól működő élete, amit kockára tesz egy érzelmi döntés miatt. Az a fajta szuverenitás érdekelt, hogy ez az ember negyvenévesen is ki mer nyitni egy olyan belső ajtót, amelyről nem pontosan tudja, hová vezet.
MN: Nem túlzás, hogy egy negyven év körüli nő a szuper karrierjét hátrahagyva a nulláról kezdi újra az életét egy férfi miatt?
HL: Ez nyilván furcsa és extrém helyzet, de én barátja vagyok a bátor döntéseknek. Az katasztrófa lenne, ha a nő a férfi miatt lemondana a hivatásáról. De nem ez történik, csak az, hogy míg Amerikában a szakmája csúcsán dolgozó idegsebész volt, itthon nehezebb körülmények között kénytelen dolgozni. Ezt megengedhető kompromisszumnak gondolom.
MN: A film a szerelem projektív természetéről szól. Van egy ember, aki nem nagyon tudja strukturálni, mi valóság, és mi képzelet. Segítséget kér, mert előbb keresi magában a hibát, és képzel magának bármilyen személyiségzavart, mintsem hogy elhiggye a másikról, hogy átverte. Szerinted ez szokványos tulajdonság vagy hozzáállás?
HL: Igen, de nem ebben a mértékben. Az, hogy gyakran színezgetjük, alakítgatjuk a valóságot a saját lelki komfortunknak megfelelően, szerintem elég általános dolog. Az önhibáztatás pedig dr. Vizy Márta esetében értelmezhető a könnyebb útként is. Van, hogy kényelmesebb egy pszichológussal lelki zavarokról beszélni, mint szembenézni egy esetleges becsapással. De a történetünk során ebben is történik elmozdulás, Márta a film végén már nem itt tart.
MN: A Szerdai gyerekről azt mondtad, hogy „a szeretet hiánya okozza a bajt”. Ez erre a filmszituációra is igaz?
HL: Szerintem nem, ebben a filmben nem úgy van baj. Ennek a filmnek máshol vannak a tétjei. Mondható, hogy mind a két film egy-egy belső utazás története, de nagyon másfélék.
MN: Hogyan választottad a szereplőket, Stork Natasát és Bodó Viktort?
HL: A női főszerepre olyan embert kerestem, akiben megvan az erő és a törékenység rejtelmes keveréke. Amikor Natasával először leültünk beszélgetni a szerep kapcsán, valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg, hogy jó, ő lesz, és kész. Közben mentek a próbafelvételek, nagy castingot tartottunk, sok remek színésznővel találkoztam. A Natasával készült anyagok mind izgalmasak voltak, de az általam elképzelt alaktól még nagyon távoliak, ezért újra meg újra visszahívtuk szegényt, volt legalább öt-hat kör, mire el mertem dönteni, hogy nekiadom a szerepet. Bár az arca, a fizikuma, közvetlen játékstílusa szinte predesztinálja őt a filmszínészetre, ez az első főszerepe filmen. Nekiláttunk a munkának: miközben a film konkrét jeleneteit próbáltuk vele és a partnereivel, Natasával külön is zajlott egy próbafolyamat, amelyen csak hárman vettünk részt: ő, én és Maly Róbert operatőr egy zsebkamerával. Itt a szerep mikrorészleteit dolgoztuk ki: hogyan jár, hogyan néz bele egy tükörbe, hogyan nyit ki egy ajtót, milyen tónusban beszél. Igazából két nappal a forgatás megkezdése előtt, az utolsó ruhapróbán éreztem azt, hogy megérkeztünk: itt áll az a nő, akit a forgatókönyvben leírtam. Bodó Viktort már Natasa mellé választottuk. Világos volt, hogy a férfi főszerepre nem bonvivánt keresünk, hanem fajsúlyos személyiséget, komoly intellektust – fontos volt, hogy elhiggyük róla, hogy kiemelkedő idegsebész, és hogy ez a komoly csaj átjön miatta az óceánon. Viktor nagyon fiatalon abbahagyta a színészetet, és teljesen a rendezés felé fordult, de kamasz koromban láttam többször is színpadon, és erős nézői emlékem maradt, hogy milyen fantasztikus a színészi jelenléte. Az elmúlt években sok megkeresést utasított vissza – nagy öröm, hogy volt kedve odaadni a színészi tudását a mi filmünknek.
MN: A film címe majdnem megegyezik az egykori Dohány utcai lakásszínház egyik előadásáéval. Mi köze van a filmnek Halász Péterékhez?
HL: Az az előadás 1972-ben készült, így életkoromból adódóan nem láthattam. Még gimnazista koromban megnéztem Donáth Péter festő és díszlettervező életmű-kiállítását a szüleimmel Székesfehérváron – megvettük az albumot, és abban volt egy kép az előadásból, és oda volt mellé írva ez a cím. Annyira szépnek és enigmatikusnak találtam, hogy sosem felejtettem el. Amikor megírtam ezt a forgatókönyvet, eszembe jutott: olyan, mintha ez a cím a kivonata lenne a mi történetünknek. Utánanéztem Halászék Bálint István ötlete alapján készült hajdani előadásának – úgy tűnt, hogy erősen foglalkozott az igazság-hazugság, a látszani-eltűnni kérdéssel, tehát az előadásra való utalás más szinten is tud működni. Így hát elkértük a cím felhasználási jogát.
MN: A filmet a velencei és a torontói nemzetközi filmfesztivál programjába is beválogatták.
HL: Amikor elkészült a film, megfogalmazódott az a nagyra törő elképzelés, hogy lehetőleg nem adjuk alább Cannes-nál, Velencénél vagy Berlinnél. Cannes-ban már rajta voltunk egy szűkített listán, amikor megírták, hogy a járványhelyzet miatt nem kerül megrendezésre az idei fesztivál, nagyon sajnálják, és szeretnék követni a film további sorsát. Azt gondoltam, hogy akkor ez ennyi volt, Velencére most rászakad az összes Cannes-ra aspiráló film is, nekünk nyilván esélyünk sincs. Úgyhogy hatalmas öröm volt, mikor a karantén közepén megérkezett a hír, hogy beválogatták. Óriási dolog, hogy a pandémia ellenére biztonságos körülmények között meg tudták rendezni a fesztivált. Az elmúlt fél évben minden nagyszabású nemzetközi kulturális rendezvény elmaradt – felemelő volt ott lenni. Torontó a nemzetközi filmipar szempontjából nem kisebb jelentőségű fesztivál, de ott csak online tudunk jelen lenni, és így nagyjából el is marad a részvétel élménye. Látjuk a screening reportokon, hogy milyen komoly emberek nézték meg a filmünket, de egy táblázatot böngészni finoman szólva más tapasztalat, mint ott állni egy hatalmas vetítőteremben a nézők között.
MN: Milyen visszajelzést kaptál a filmről a Filmalaptól vagy immár a Filmintézettől?
HL: Ez még egy filmalapos film, az Andy Vajna–Havas Ágnes korszak alatt készült. Egyszerű útja volt, nem volt kétséges, hogy akarják, hogy csináljak egy következő filmet a Szerdai gyerek után, és a Felkészülés… tervét kifejezetten lelkesen fogadták. A Filmintézet bizottságával csak egy elfogadási vetítésen találkoztam eddig, még a velencei meghívás előtt – nagyon tetszett nekik a film. Új anyaggal még nem pályáztunk náluk.
MN: A Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Stork Natasával ti is kiálltatok a Színház- és Filmművészeti Egyetem függetlensége mellett. Hogy érint az, ami az SZFE-vel történt, történik?
HL: Iszonyú lelkesítőnek találom azt, amit a diákok csinálnak – Magyarországon ráadásul ennek a fajta ellenállásnak nincsen hagyománya. Kicsit sajnálom is, hogy nem most vagyok hallgató. Nyilván jó lenne, ha a szakmájuk elsajátításával tudnának foglalkozni, de amiben most benne vannak, szintén hatalmas tanulás. Én nem vagyok egy nagy tüntető, de ez most olyan ügy, hogy Natasával nem volt kérdés számunkra, hogy a magunk szerény eszközeivel kifejezzük a szolidaritásunkat. Sok évet töltöttem ezen az egyetemen – a tapasztalatom szerint sok minden modernizációra szorul az iskolában, de aki erőszakkal közelít, annak nem tud igaza lenni.
