Végre egy sziklás tengerparti dráma, végre újra elsüthetjük a Leacock-idézetet: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”
Ezen történetünk ráadásul Kelet-Sussexben játszódik (ott is szokott rossz idő lenni), a festői Seafordban, ahol a késő kréta korszak is a filmesek keze alá dolgozott: a tengerparti sziklák oly lenyűgözők, hogy amikor William Nicholson filmje elérzékenyül saját magától (cirka 10 percenként), a kamera elmegy sziklát nézni. A feszültséget nem is az adja, hogy férj és feleség mit kezd egy 29 éves házasság széthullásával, hanem az, hogy Annette Bening és Bill Nighy cizellált szenvedése fel tudja-e venni a versenyt a zenélő sziklák látványával (az andalító kíséret nem a késő krétakor, hanem a zeneszerző műve). Bill Nighy valamikor régen, egy másik földtörténeti korban olyan jól kitalálta az állig begombolt rezerváltság brit szobrát, hogy úgy lehet vele, az ő korában már minek azon változtatni. Bening pedig Yeatset szavalhat enyhe parti szélben, kisvárosi kisemberek kis bajai (válás, teafőzés, plusz-mínusz egy-két dolog) között – ilyesmire nincs mód Beverly Hillsben. A figyelemért folytatott nemes, de egyenlőtlen színészi küzdelemben ellenük van három csodálatos Breuer-szék is: sziklák, székek, Leacock szelleme – ennyi szépség mellett képtelenség a drámára is figyelni.
Forgalmazza a Cirko Film
