Van az a szubzsáner, hogy az egykori kemény fiúk még egyszer megmutatják. Elvben azt, hogy a hajlott korral járó eltotyakosodottság ellenére ők még mindig kemény fiúk. Nemrégiben raboltak bankot világsztárok alakította nyugdíjasok (Zach Braff: Vén rókák, 2017), s mentek elásott kincsért, bajtárs maradványaiért az egykor hadszíntérként meggyűlölt dzsungelbe Vietnamot járt veteránok (Spike Lee: Az 5 bajtárs, 2020). Vietnami veteránok ebben az ausztrál próbálkozásban is vannak, őket is összehozza a sorsnak álcázott forgatókönyvírói fantáziátlanság.
Itt viszont nem lett különösebben elgondolkodva azon, hogy mi is legyen az az utolsó nagy dobás, amelynek sikeréért a reménybeli néző majd szorít. A másodlagos horderejű színészek által leblattolt, erősen harmadosztályú történet ezért összevissza kanyarog: valószerűtlen folyamatok bontakoznak ki teljesen illogikus fordulatokban, önképzőköri esetlenkedés és alsó tagozatos humor váltakozik olcsó érzelgősséggel. Hogy az egykor a véres kezű kommunisták börtönéből is szabadulni képes csapat ki tud-e végül törni az eszközökben nem válogató, történetesen pont vietnami származású és mit tesz isten, a bajtársak múltjához is kapcsolódó főnéni és pribékjei (miszerint ápolók, igen, befigyel a kakukkfészkes klasszikus is) által őrzött idősotthonból, hogy jóvátegyék életük nagy tévedéseit egyetlen délután leforgása alatt, no, azt nem árulom el. Aki éppen erre a filmre szán az életéből másfél órát, meg is érdemli az általa nyújtott élményt.
Forgalmazza az ADS Service