"Isten túl messze van, ezért halott szüleidhez, Maradonához vagy a szentekhez imádkozol"

Paolo Sorrentino nemrég még Az édes élet előtt hajtott fejet, most saját Amarcordját készítette el.

1986. június 22-én Argentína Anglia ellen játszott a mexikói labdarúgó-világbajnokság negyeddöntőjében. A mérkőzés 0-0-ás döntetlenre állt, ám a második félidő 6. percében induló argentin támadás emlékezetesen végződött: egy felpörgetett labda után Diego Maradona úgy verte meg a levegőben az angolok 20 centivel magasabb kapusát, hogy egyszerűen kézzel a hálóba ütötte a labdát.

VAR híján a gólt nem érvénytelenítették, a Maradona pedig csak később csak úgy hivatkozott találatára, mint „Isten kezére”.

A történelmi pillanatot Fabio a tévében nézte családjával – vagyis azok körében, akik mindenkinél fontosabbak számára. A tizenéves srác gondtalan ifjúkora gyakorlatilag két dolog körül forgott: a foci és a szex körül. Nápolyiként természetesen a Napoliért rajongott, Maradona érkezése pedig az egész városhoz hasonlóan őt is már az argentin focista hivatalos érkezése előtt izgalomban tartotta. Ami a szexet illeti, az okos és érzékeny, ám visszahúzódó Fabio vágyainak tárgya főképp nénikéje, a ledér Patrizia, aki szép lassan beleőrül, hogy nem lehet gyereke. A film kezdő jelenetében a nő kihívó öltözetben álldogál a buszmegállóban, amikor egy rejtélyes alak áll meg előtte kocsival. Azt állítja, ő San Gennaro, a város védőszentje, és elviszi őt, hogy találkozzon a monaciellóval, a nápolyi folklór apró szerzetes teremtményével. Patrizia homlokon csókolja a kis lényt, majd San Gennaro biztosítja őt arról, hogy – miután kezét a fenekére helyezte – gyereke születik majd.

Paolo Sorrentino filmjének címe tehát a nyilvánvaló értelmezésen kívül több jelentéssel is bír: a Hand of God a rendező eddigi műveihez hasonlóan tobzódik a szimbolizmusban, melyek közül akad egycsattanós, összetettebb, és az egész film alatt végigvonuló jelkép is. Maradona például nemcsak a kapuba ütötte be a labdát, de egy rokon szerint Fabio életét is megmentette – a fiú azért nem volt jelen egy, az egész életét meghatározó családi tragédia helyszínén, mert nem hagyhatta ki, hogy az argentin zseni és csapata az Empoli ellen játszik. Mindez a tragédia pedig végső soron abban is szerepet játszott, hogy végül a filmezés felé fordult:

a Hand of God gyakorlatilag Fabio felnövéstörténete, egyben egy önéletrajzi ihletésű, mágikusan realista szerelmeslevél is a városhoz.

„Nápoly gyönyörű, de olyan nehéz megragadni vagy megfogalmazni. Úgy döntöttem, meg sem próbálom – inkább csak elmesélem a karakterek történetét” – fogalmazott Sorrentino. 2001-es debütálása, A felesleges ember óta nem forgatott szülőföldjén, eddigi filmjeiben pedig szinte kivétel nélkül általánosabb, az egész nemzetet, vagy épp az egész világot foglalkoztató témákat dolgozott fel. Az első sikert az Il divo – A megfoghatatlan című, Giulio Andreotti olasz miniszterelnökről szóló politikai drámája hozta el számára; majd később Berlusconiról is készített egy gunyoros szatírát (Silvio és a többiek).

A világ 2013-ban, A nagy szépséggel ismerte meg a nevét; a mozi Oscart is nyert a legjobb idegennyelvű film kategóriában. A film, melynek főhőse egy bohém újságíró, nemcsak látlelet Olaszországról és a művészet helyzetéről, de egyben főhajtás Fellini, és főképp Az édes élet című mesterműve előtt. Ezt követően Sorrentino a sorozatkészítésbe is belekóstolt, a katolicizmust tematizáló Az ifjú pápa és Az új pápa is nagy sikert aratott. Ezek után döntött úgy, hogy a nagy, általános témák után a kamerát saját magára irányítja, és visszatér oda, ahonnan a pályája indult.

„Fiatalkoromban nagyon szkeptikus voltam bármiféle önéletrajzi ihletésű filmmel kapcsolatban. 10 évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni mégis rajta, amikor rájöttem, hogy saját élettapasztalatom is lehet filmre kívánkozó” – magyarázta. Elkezdett emlékeket gyűjteni családtagjai és barátai körében, majd a szokott módján megírta a forgatókönyvet: elképesztő gyorsan kevesebb, mint két hét alatt, felhasználva azokat a jegyzeteket, amelyeket két év alatt szedett össze. „Háromezer ötletre van szükség, amelyeket lefölözök, hogy megkapjam belőlük a krémet” – szemléltette munkamódszerét. Egyedüli nehézséget saját szégyenlőssége és titokzatossága okozta számára: mint elmondta, egy idő után viszont már maga sem tudta eldönteni, mi a valóság, és mi a kitaláció.

Az így elkészült Hand of God  – amely Olaszország idei Oscar-jelöltje, és a 15 címből álló shortlistre is felkerült – Sorrentino nemcsak legszemélyesebb, de legközérthetőbb és legmegközelíthetőbb filmje, ami egyben a legkevésbé ambíciózus is. Valójában nem akarja megfejteni a világot, nincsen általános tanulsága vagy örökérvényű mondanivalója – a rendező ezúttal tényleg magáról, illetve saját élményeiről mesél. Ezek persze a végére ugyanúgy megtelnek tartalommal, de a film egy pillanatig sem állítja, hogy ilyen egy boldog gyerekkor, vagy így lesz valaki rendezővé, csak bemutatja, Sorrentinóval hogyan esett meg a dolog. A mozi olyan, mint egy padlásról előhalászott, régi képeslap: néhol megfakult, talán valamelyik sarka is hiányzik már, de így is egy rakás emléket idéz meg. Az édes élet után most úgy tűnik, a Mester egy másik filmjét, az Amarcordot idézi meg:

egyetlen történet helyett érzelmeket, benyomásokat, apró életképeket kapunk, melyek mégis szerves egésszé állnak össze.

A rendező néhány, jellemző mozzanat vagy mondat segítségével komplett, sorssal és személyiséggel rendelkező alakokat vázol fel. A nagymama mindenkitől elkülönülve falja hatalmas mozzarellagolyóját, és csak néhány bíráló mondattal illeti családtagjait; az apa bankban dolgozik, de kommunistának vallja magát. Szerelmes a feleségébe, miközben kiderül, hogy hosszabb ideje szeretőt tart; az anya pedig mindig készen áll rá, hogy egy viccel vagy átveréssel rászedje ismerőseit. A főhőst körülvevő minden alak már-már mesébe illően színes. Sorrentino úgy mutatja be őket, mint amikor egy kedélyes beszélgetés során mesélünk egy barátunknak családtagjainkról: a szívünknek legkedvesebb, legviccesebb és legjellemzőbb epizódokkal igyekezzük szemléltetni, milyen emberek.

Fellini gyakorlatilag egész pályája során azokkal az emberekkel foglalkozott, akiket akkoriban nem volt szokás filmben bemutatni: cirkuszi fellépőkkel, bohócokkal, utcalányokkal, szegényekkel, elesettekkel. Sorrentino csak most, érett rendezőként, több világsikerrel és egy Oscarral a háta mögött szűkítette kamerája fókuszát, és találta meg vele saját magát és közvetlen környezetét.

A Hand of God azért is viseli magán Fellini hatását, mert Sorrentino ugyanarra a következtetésre jut, mint a Maestro: ha kellő nyitottsággal és alázattal közelítünk hozzájuk, valójában minden ember különleges és egyedi – azaz filmre kívánkozó.

Mindezt Sorrentino a maga esztétizáló módján, megkapó beállításokkal és a tőle megszokott dramaturgiai érzékkel mutatja be: hétköznapi dolgok töltődnek meg jelentéssel, majd az érzelmi csúcsponton – mely sokszor olyan váratlanul érkezik, mint egy elénk vágó Vespa – egyszer csak minden lelassul, mintha megszűnne a külvilág. Fellini szerint a mozi lényege nem más, minthogy elterelje a figyelmünket a vacak valóságról. Sorrentino valódi mestere azonban nem ő volt, hanem egy kevésbé ismert nápolyi rendező, Antonio Capuano. Míg Fellinire konkrét utalás csak egy castingjelenet során esik, Capuano valóban meg is jelenik. A családi tragédia után önmagát kereső főhősnek azt ecseteli: a filmezéshez bátorság, függetlenség és eredetiség kell – mindezt a tengerparton, a felkelő nap derengő fényében, kisgatyában teszi, majd a habok közé veti magát –; a főhősön a sor, hogy melyik úton indul el céljai felé.

A Hand of God tele van ilyen, már-már szürreálisba hajló jelenetekkel, miközben életszagú forgatókönyvének és karaktereinek köszönhetően ott a helye az év legviccesebb filmjei között is. „Nápolyban a katolicizmus dogmái egy fantasztikus és képzeletbeli kreativitás alapján strukturálódnak. Isten túl messze van, ezért halott szüleidhez, Maradonához vagy a szentekhez imádkozol, akiket közelebb érzel magadhoz” – magyarázta Sorrentino azt a fajta sajátos mágikus realizmust, amit a film bemutat. San Gennaro és Maradona mellett hasonlóan fontos szerep jut Isten teremtő kezének: a Hand of God ugyanis a rendező saját emlékeit csokorba szedve végső soron arról szól, hogyan születik meg maga az alkotás, és miként lesz egy fiúból az az alkotó férfi, aki e mögött áll.

A Hand of God elérhető a Netflixen.