magyarnarancs.hu: A Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválra (BIDF) több helyen, például a Wikipedia-oldalán is úgy hivatkoznak, mint a legnagyobb nézőszámú magyar filmfesztivál. Számokban mit jelent ez pontosan?
Sós Ágnes: Kilenc napon át 120 vetítést a Mammut öt termében, szinte végig teltházakkal, nem beszélve a tíz vidéki városról, ahol szintén zajlik a fesztivál. Tíz évvel ezelőtti indulásához képest a BIDF nézőszáma folyamatosan emelkedett, majd a COVID idején megtorpant, és 2023-ra érte utol ismét magát. Ez 2020-ban Budapesten tízezres közönséget jelentett, vagyis a kezdethez képest négyszeresére nőtt a nézők száma. De hasonlóan fontos, hogy a social médiás elérésünk, az előzeteseink, a zsűrikről készült bemutatkozó videók, vagy épp a szakértői beszélgetések nézettsége is emelkedik. Ma már elengedhetetlen itt is eredményeket elérni, ha be akarjuk vonzani a szponzorokat és támogatókat.
magyarnarancs.hu: Goethe Intézet, Cseh Centrum, British Council – a honlapjuk több mint 20 kulturális intézetet és nagykövetséget sorol fel partnerként. Mennyire nehéz együttműködésre bírni őket?
SÁ: Vannak könnyebb és nehezebb esetek. Indulásunk óta minden évben megkeressük azokat a nagykövetségeket és kulturális intézeteket, ahonnan érkezik hozzánk versenyfilm – mi is rászorulunk a támogatásra, és ők is érdekeltek abban, hogy jó hírét vigyék a filmeknek. Mi valójában arra kérjük őket, hogy segítsenek fedezni a rendezők Budapestre utazásának költségeit, de persze akad, aki egyéb formában is támogatást nyújt. Nagy fájdalmamra az idei nyolc francia film mögé egyáltalán nem állt oda a Francia Intézet a rezsiköltségeikre hivatkozva.
De arra is van példa, hogy valaki politikai okok miatt teljesen kifarol. Egyszer meghívtunk egy kormánykritikus lengyel dokumentumfilmet is a programba, mire a Lengyel Intézet sok év támogatás után kiszállt a partnerségből, annak ellenére, hogy minden évben több film is érkezett az országból. Idén viszont kormányváltás volt náluk és megváltozott az intézet vezetése is, így minden esély megvan rá, hogy a ismét helyreáll a jó kapcsolatunk. De hiába vannak rendszeresen orosz filmjeink, mivel azok általában kritikus hangvételűek, az ottani elnyomással a foglalkoznak, tőlük nem is remélünk támogatást. Tíz éve azért megpróbáltuk – senkit sem sikerült elérnünk az Orosz Kulturális Központban. Végül az intézetvezetőtől kaptunk egy felháborodott levelet, hogy ne zaklassuk a kollégáit. Ma már persze az orosz dokumentumfilmesek nagy része nem is Oroszországban él – bujkálnak és anonim módon alkotnak. Nem mintha a több mint 20 partnerünk között Kína vagy az Egyesült Államok ott lenne – egyelőre.
magyarnarancs.hu: Valószínűleg erre utalt az esemény beharangozójában az alábbi sorokkal: „Ezen a fesztiválon dolgozva európai országokban, kulturális intézetekben is tapasztaltuk a cenzúrát. Egyes országokban nem támogatható állami pénzből olyan film, amely arról az országról nem pozitív képet fest, hanem leleplezi a hatalom álságos működését.” Mindezt akár a hazai állapotokról is írhatta volna.
SÁ:
Itthon már pénzt sem kapsz arra, hogy kritikus filmet csinálj – sőt, lassan már arra se, hogy bármilyen dokumentumfilmet készíts.
Az idei versenyprogramba egyetlen magyar film került be, Oláh Kata Keskeny út a boldogság felé című alkotása, ami két vidéki roma fiú szerelméről szól. De idén először nem tudtunk külön magyar versenyprogramot összeállítani, mert ahhoz kellene hat-nyolc jó film – nem arról van szó, hogy nincsenek jó magyar dokumentumfilmesek, minden évben van egy-egy fesztiválsiker, de egyre kevesebb a tehetséges filmes, mert egyre többen hagyják abba a szakmát. Úgy döntöttünk tehát, hogy egyfajta Best of-válogatást rendezünk a fesztivál elmúlt tíz évének legjobb magyar dokumentumfilmjeiből. Itt szerepel például a Besence Open című film, amelynek rendezőjével, Kovács Kristóffal tíz évvel ezelőtt még együtt jártuk a fesztiválokat – ő viszont úgy tudom, mára abbahagyta, nem készít dokumentumfilmeket. Valószínűleg egyszerűen szeretne megélni.
magyarnarancs.hu: A BIDF-fel mennyire volt nagylelkű a Nemzeti Filmintézet (NFI)? A fesztivál a közönséghez fordult támogatásért, mert közleményük szerint csak a minimális költségvetésük 15 százalékára kaptak támogatást.
SÁ: Készítettünk egy minimál-költségvetést, ami 133 millió forint. Ebben nincs olyan ember a fesztiválon dolgozók közül, aki nettóban a minimálbér fölötti honoráriumot kapna, tehát itt nincs dáridó, ennyiért éppen csak meg tudjuk rendezni a vetítéseket. Minden vidéki városban van egy közönségszervező kollégánk, vannak civil nagyköveteink, szakmai beszélgetések meghívott vendégekkel, moderátorral, nyilván olyan gázsiért, hogy az inkább a szolidaritáson és a résztvevők lelkesedésén múlik. Ebben a költségvetésben benne van még a repülőjegye és szállása azoknak az alkotóknak, akik elkísérik a filmjeiket – de idén már nem tudtunk mindenkit meghívni, hiszen a repülőjegyek ára az egekbe szökött, egy brazil jegyet pedig egyszerűen nem tudunk kifizetni. Így is eljön viszont körülbelül 40 rendező. Ennek a 133 milliónak kaptuk meg a 15 százalékát, vagyis 20 millió forintot. Nincs olyan nap, hogy ne a forrásokért harcolnánk – mindemellett kell elvégeznünk az érdemi kreatív munkát.
magyarnarancs.hu: Mindig ennyi állami támogatást kaptak?
SÁ: Reálértéken csökkent a támogatás mértéke. Andy Vajna idején 6 millió forintot kaptunk, csakhogy akkor több helyről is lehetett támogatáshoz jutni, például a Magyar Művészeti Akadémiától, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságtól, a Nemzeti Kulturálius Alaptól – összesen sikerült körülbelül 18 millió forintot összekalapoznunk. Amikor az NFI megalakulásával egyablakossá vált a rendszer, akkor megítéltek nekünk 20 millió forintot. Csakhogy ez öt éve volt, és ez az összeg azóta sem változott, míg a repülőjegyektől a szálláson át az étkezésig mindennek sokszorosára nőtt az ára. Korábban mindig csak annyi támogatásra adtuk be a pályázatot, amennyi az előző évi fesztivál készpénzkiadása volt. Most viszont úgy döntöttünk, a teljes költségvetésünkre pályázunk, minden fillért tételesen megindokolva – mégis ismét be kellett érnünk ugyanannyi pénzzel, ezért fordultunk a nézőkhöz.
magyarnarancs.hu: A Hosszú Katinka-dokumentumfilm mégis 560 millió forint támogatásból készülhetett el.
SÁ: És ennyit csak a gyártási költségre kaptak. Ez is mutatja, hogy nem arról van szó, hogy nincs pénz.
Dühítő látni, hogy egy ilyen megrendelt imázsfilmnek nagyobb állami támogatást ítéltek meg, mint amit egy minőségi magyar dokumentumfilmes egész pályafutása alatt összesen kap.
Eddig húsz dokumentumfilmet készítettem, ha mindegyiknek összeadom a költségvetését, az is a töredéke ennek. Legutóbbi, Tiszta sváb című filmemre például 7-8 millió forint támogatást kaptam, a korábbi Szerelempatak című filmem 50 millióból készült az HBO segítségével. Az akkori Filmalap csak azután ítélt meg támogatást, hogy Andy Vajna tudomására jutott, hogy az HBO-nak elég izgalmas a témám. Csak összehasonlításképp: 4-500 millióból Dániában készítenek dokumentumfilmet, az ottani operatőri vagy épp vágói napidíjak mellett.
magyarnarancs.hu: A fesztivál visszatérő témája a bátorság: a 2022-es esemény szlogenje az volt, hogy „Légy bátor!”, de Ön is gyakran hangsúlyozta korábbi megszólalásaiban, hogy nincs gyáva dokumentumfilmes. Hogyan lehet itthon bátor dokumentumfilmet készíteni?
SÁ: Meg kell próbálni külföldi pénzeket találni, keresni a koprodukció lehetőségét – de ez nem könnyű, mert akkor áll melléd egy külföldi televízió vagy producer, ha a filmedben van magyar pénz is. Sajnos egyre szűkülnek a lehetőségek, az HBO már nem finanszíroz magyar dokukat, csak a nemzetközi pályázatukon lehet elindulni. Az NFI-nek van ugyan dokumentumfilmes pályázata, de csak egy óránál rövidebb filmtervekkel lehet pályázni tévés vagy streaminges bemutatásra – azt pedig egy kezemen meg tudom számolni, egész estés dokumentumfilmre hányan kaptak eddig jelentős támogatást, itt ugyanis a játékfilmekkel együtt kell versenyezned. Ha pedig valamilyen kényesebb témával pályázol, teljesen esélytelenné válsz –
a kommunistákat szidni úgy néz ki, még mindig biztos recept, de az oroszok kritizálásával ma már például vigyázni kell.
Ráadásul itthon még csak le sem lőnek – nálunk gazdasági fenyegetettség van. Ellenben ott van az egyik nyitófilmünk, a Kiáltvány a gyerekekért, ami a 21. században született orosz tinédzserek mindennapjait mutatja be saját videóikon keresztül. Nem véletlen, hogy ennek rendezője, Angie Vinchito neve mellett nem szerepel életrajz a honlapunkon: ez egy álnév, az alkotó ugyanis bujkálni kényszerül a hatalom elől.
magyarnarancs.hu: Az idei fesztiválon összesen 70 film nézhető majd a több mint 200 vetítés során. Hogyan zajlik a válogatási folyamat?
SÁ: A versenyprogram koordinátora a kolumbiai Manuel F. Contreras, aki évek óta a világ dokumentumfilmes termésének jelentős részét áttekinti, ismeri a fontos fesztiválok programját, figyeli a díjazott filmeket, kapcsolatban áll a forgalmazókkal – ő végzi az előválogatást. Sajnos most hagyott itt minket és ment el tanítani Abu Dhabiban, ott ugyanis jobban megfizetik. A helyét Bíró Bálint vette át, aki szintén filmkészítő, és a műfaj kiváló ismerője. A meghívott filmek mellett neveznek is hozzánk, amit egy nyolc-tízfős előzsűri véleményez, az általuk kiválogatott filmekről pedig a koordinátor és én magam is döntök. Nincs olyan nálunk vetített film, amit ne láttam volna, és ne állnék mellette tiszta lelkiismerettel és lelkesedéssel.
magyarnarancs.hu: A BIDF-et januárban rendezik meg, amikor a tengerentúlon már javában zajlik a díjszezon. Mennyire nehéz ilyenkor Budapestre csábítani a legjobb dokumentumfilmeseket?
SÁ: A BIDF megalapításakor azt láttuk, hogy a világ fesztiválnaptárja dugig van, csak két lyukat találtunk: a szeptembert – hiszen senki nem akarja végigdolgozni a nyarat –, valamint a januárt – hiszen senki nem akarja végigdolgozni a karácsonyt és a szilvesztert. Az első három évben még ősszel rendeztük meg az eseményt, de azt vettük észre, hogy ha szeptemberben jó idő van itthon, akkor kevesebben jönnek moziba, hiszen a legtöbben igyekszenek kihasználni a nyárutót. Így került az esemény januárra, amikor az Oscar-jelölteket még nem hirdetik ki, de a shortlistek már ismertek. Az Oscar idei dokumentumfilmes rövidlistájára két film is bekerült a programunkból: az Arcok a visszapillantóban, amelyben a lengyel rendező egy furgonnal segít az orosz megszállás elől menekülő ukrán embereknek; valamint a Négy nővér, amely egy tunéziai négygyermekes nőről szól, akinek két lánya egyszer csak eltűnik. Mindkét film alkotóját várjuk Budapestre.
magyarnarancs.hu: Van olyan téma, ami iránt a magyar nézők kevésbé fogékonyak? Az orosz-ukrán háborúról például érthetően sok dokumentumfilm készül, a közvélemény-kutatások szerint azonban itthon egészen más a háború megítélése, mint Európa legtöbb országában.
SÁ: Egy dolog számít: hogy a film jó legyen és hiteles. Nem vetíthetünk olyan dokut, amit a nézők másnapra kialszanak, úgy kell felállniuk a székből, hogy ez egy marha jó film volt! Persze minden évben akadnak aktualitások, mint most a gázai konfliktus, vagy az orosz-ukrán háború, és folyamatosan vannak visszatérő témák is, mint a környezetvédelem. De az a fontos, hogy a dokumentumfilm megfogja a közönséget – az esőerdőket sajnos továbbra is folyamatosan irtják, de semmit nem segít a problémán, ha még egy erről szóló rossz filmmel is terheljük az embereket.
magyarnarancs.hu: Ha csak három filmet választhat, amelyet nem szabad kihagyni az idei programból, melyek lennének ezek?
SÁ: Az egyik a kínai megfigyelő államról szóló Tökéletes bizalom. Elképesztő az a disztópia, amit bemutat. Egy igazi falanszter: mindent tudnak az emberekről, még azt is, ki mikor menstruál, így a kiszolgáltatottság és tehetetlenség hatására szinte teljesen robotokká válnak. A másik a Harcban című film, amelynek rendezője hónapokon át követte Dmitro Kuleba külügyminisztert és az ukrán kormány más tagjait. Zelenszkijen kívül szinte minden kormánytag megjelenik, de olyan intim módon, hogy amikor egyikük a tárgyalások után fáradtan leül a vonatülésre, és kezdi kifűzni a cipőjét, a kamera diszkréten feljebb csúszik. Próbálnánk itthon egy ilyen filmet forgatni! A harmadik legyen A mi kis hazai pályánk. Ez egy apró izlandi faluról szól, ahol húsz évvel ezelőtt a köves lávát elhordva a helyiek kialakítottak egy focipályát – csakhogy a csapatuk idegenben olyan csúnyán kikapott, hogy az be is tett a fociéletnek. Húsz évvel később az akkori edző fia megpróbálta ismét feléleszteni a sportéletet, előszedte az egykori játékosokat is, akik ma már középkorú, kissé sörhasú férfiak, miközben fiatalabbak és még egy nő is beszállt a csapatba.
magyarnarancs.hu: A fesztivál idén ünnepli tízéves jubileumát, amit a különböző felületeken feltűnő tízéves gyerekek szimbolizálnak. Hogy látja, mi változott tíz év alatt? Jobb világban élünk ma, mint a BIDF indulásakor?
SÁ: A tízéves gyerek még ártatlan, szabadságra vágyik, vannak álmai. Még mer bátor lenni. Egy normális országban, egy normális oktatási rendszerben még lehet véleménye, lehetnek gondolatai, ezeket lehet ütköztetni másokéval. Ez ma sajnos egyre kevésbé jellemző. Vagy azért alkuszunk meg, mert létünket és biztonságunkat fenyegetik, vagy azért, mert a megélhetésünket.
Azt látom, hogy egyre többen vesztik el azt a bátorságukat, ami a gyerekkorban még mindenkiben megvolt.
„De hát meg kell élnem valahogy!” – össze se tudom számolni, hányszor hallottam ezt az utóbbi időben ebben az országban. Az emberek nem élhetik úgy az életüket, ahogy akarják, mert ahhoz olykor túl nagy bátorság kell. Erről szól az egyik nyitófilmünk is, az Amíg még nézhetjük is. Egyre kevésbé lehet elmondani az igazat, és ez a világon egyre több helyen van így: mindenhol a hazugság diadalát látom, az agymosást, az emberek megfélemlítését. Európában egy fokkal még mindig jobb a helyzet, de nem tudok optimista lenni. Ha csak azért nem, mert még mindig akad néhány bátor filmes, aki mer erről dokumentumfilmet készíteni – de egyben nyomasztó is látni, hogy soha ennyi film nem készült még az elnyomásról és arról, hogy veszélyben a szólásszabadság.
A 10. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált 2024. január 27. és február 4. között rendezik meg.
