Az Oscar egyre kínosabb szituba focizza magát. A mostani kilenc legjobb filmből négy majdnem nézhetetlen giccs. Ezek: A víz érintése, Szólíts a neveden, Lady Bird, Fantomszál. És ez már több mint gáz. Mert nincs a giccsel semmi baj, ha jó és tehetséges, ám akkor, ha annyira direkt módon csak giccs, és nem is akar mást, mint amilyen A víz érintése, akkor kezdem érezni a gyomromban a kellemetlen szorítást. Mindeközben szuper, hogy a Tűnj el! is benne tudott lenni a végső mezőnyben, de vélhetően az is csak a tartalmi és egyéb összetevői miatt, holott egyébként is igen érdekes film, bár nem feltétlenül a legjobb film kategóriába való. Marad a Dunkirk és A legsötétebb óra, korrekt munkák, és Gary Oldman tényleg zseniális (az ő díja megérdemelt), még akkor is, ha gyanítható, hogy alakításának bizonyos jellemzőit (beszéd, mozgás stb.) Ozzy Osbourne-ról „nézte le” az Orzborne’s show-ból, de ez bőven belefér. A Három óriásplakát Ebbing határában érdemelte volna meg ebből a felhozatalból a díjat, hozzátéve, hogy a The Postot még nem láttam.
Nem a Testről és lélekről kapta az Oscart
Az Akadémia A Fantastic Womant találta a legjobbnak.
Szóval
a Chicago tizen-akárhány Oscarja után
egy újabb igen kínos év ez, nem számítva azokat az évtizedek alatt felgyűlt baromságokat, mint például Martin Scorsese megkésett díja, amelyet végül a legrosszabb filmjére, a Tégla minden szempontból elhibázott remake-jére kapott. De sorolhatnánk a nagyszerűbbnél nagyszerűbb filmzseniket, akiket egész életükben nem díjaztak, vagy csak nevetségesen, mellékágon.
Az Oscar egyébként gyakran ingatag alapjaira lett rátelepítve a pc (politically correct) filmtartalom, aminek következtében egyre gyakrabban egyre zavarba ejtőbb látni, milyen kínos gonddal ügyelnek arra a forgatókönyvek, hogy minden bennük legyen, ami a pc szempontjából is Oscar-esélyessé teszi a filmet. Egyelőre ennek három fő csapásiránya van: a fekete színészek megfelelő arányú szerepeltetése; az LMBTQ- és a női problematika.
Félreértés ne essék: a felsoroltak rendkívül fontos, sőt, alapvető emberjogi kérdések, amelyek megoldatlansága, feltárása és rendezése egyetlen pillanattal sem halasztódhat, de mégis, amikor azt érezni, hogy milligrammra vannak a tartalmak kiszámítva a filmekben, akkor az nyilván nem a legmegfelelőbb megoldása e feladatnak. Mert nem a filmművészet részeként vetődnek fel ezek a kérdések, hanem – minden jó szándék ellenére is – erősen tetten érhető marad a kényszeres megfelelési szándék és a kiszámítottság.
A világ – mint oly sok fontos ügyben, oly gyakran – újra az egyik végletből csap át a másikba. Ahogy a metoo kampány is önmaga ellentettjébe fordulva – paradox módon – épp az egésznek értelmet adó, leglényegesebb feladat megoldását szorította háttérbe. A mindenki mindenkit feljelent hisztéria – amivé ez a fontosnak indult kezdeményezés végül vált – szétválaszthatatlanná tette a nők ellen elkövetett tényleges erőszakot azoktól a bejelentésektől, amelyek inkább csak a személyeskedés kategóriájába tartoznak. És kérdés, hogy végül létrejöttek-e világszerte és a különböző foglalkozási ágakban azok a nélkülözhetetlen szabályzók, amelyeknek az lenne a feladata, hogy megakadályozzák, hogy a nők elleni erőszakos cselekmények a jövőben is megtörténhessenek, illetve ne maradhassanak büntetlenek.
Vannak lényegesnek mondható elmozdulások, de valahogy mindenen érezni valamiféle kényszeredettséget, túlhabzást, ahelyett, hogy az organikus, természetes változás lenne érzékelhető.
De nem is történhet ez másként, hiszen mély elfojtások és évszázados sérelmek kötelméből szabadulnak e mindeddig titkolt, szégyellt, a közvélemény által többnyire megvetett, lenézett vagy érdektelenül hagyott problémák és a hozzájuk kapcsolódó, joggal heves érzelmek. És talán eljön annak is az ideje, amikor nem azért lesznek a filmek politikailag is korrektek, mert jól működött a forgatókönyvírók, producerek patikamérlege, hanem azért, mert a történetek természetességgel, éles szemű problémaérzékenységgel és nagy tehetséggel ábrázolják azt a világot, amiben élünk.
Részben ezek miatt is
az idegen nyelvű film az Oscar legizgalmasabb kategóriája.
Nekem ez a mellékágon tartott öt film jelenti az amerikai nemzeti filmszemle (mert valljuk be, valójában erről van szó) igazi érdekességét, ez emeli meg az esemény egyetemes filmművészeti szempontból is értékelhető rangját. Ezekben a filmekben ugyanis nem érezni a fentebb felsorolt kényszerességeket.
Amit eddig láttam a 2018-as idegen nyelvű filmekből, az a korábbi évekhez hasonlóan erős mezőnyt mutatott, amelyben bármelyik film megnyerhette volna a díjat, Zvjagincev Loveless című filmje éppúgy, mint A négyzet Ruben Östlundtól (hozzátéve, hogy Zvjagincevnek már régen járna ez a díj, de a Leviathan mindenképpen az adott év legjobb idegen nyelvű filmje volt). A díjazott A Fantastic Woman is hibátlan, nagyszerű film, amit magával visz az ember a moziból. A jó filmeket nem engedjük el a kijáratnál, és a jó filmek sem engednek el bennünket. És erről tudni, hogy egy film értékes, nem a díjairól. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje pedig semmivel sem marad alatta a fentebb felsoroltak egyikének sem. Sőt! Formai szempontból és Borbély Alexandra világszínvonalú (!!!) alakítását (is) tekintve Enyediék filmje kiemelkedett a mezőnyből, ezért nagyon megérdemelt lett volna, ha elnyeri a díjat. Hogy nem így történt, nem jelent semmit a film minősége szempontjából, és egészen biztos, hogy nem szabad csalódásként megélni.
Promóciós szempontból ezek a fesztiválok, versenyek
és díjaik valóban fontosak, mert segítenek egy-egy művet sokakhoz eljuttatni, segítenek egy-egy tehetséges alkotónak új, tehetséges és remélhetően sokakhoz eljutó alkotást létrehozni, de még egyetlen film sem lett jobb attól, hogy megnyert volna valamilyen díjat, ideértve az Oscart is. Ezért mindenkinek kijár az elismerés, aki bekerül a díjra kiválasztottak közé, de a méricskélésnek itt majdnem véget is kellene vetni, mert ami ezt követi, már nem minden esetben szól egy-egy mű valódi értékeiről.
Tömény unalom, semmi meglepetés: ilyen volt az idei Oscar
Ez volt a 90. gála, ahol szinte semmi izgalmas nem történt. 8 pontban az idei díjátadóról. Mégsem volt ez izgalmas gála Amikor január végén bejelentették a jelölteket, azt írtuk, hogy végre talán egy izgalmas Oscar-gálában lesz részünk. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat: az idei, 90.
