Film

Kétes élvezet

Anthony Maras: Hotel Mumbai

Mikrofilm

9/11 megváltoztatta a filmek traumaábrázolását. Az esemény maga is erősen mediatizált volt, a közvetítéseken keresztül a terrortámadást közvetlenül átélőkön túl egy nagyobb csoport élményévé vált – mondhatni globális közösséget kovácsolt.

Hamarabb érkeztek a tragédia fikciós feldolgozásai is (World Trade Center, A United 93-as) és ez a gyors reakcióidő azóta sem változott: Anders Behring Breivik mészárlását például az Utoya, július 22. és a 22 July című filmek mesélték újra más-más eszközökkel, a bostoni terrortámadást pedig

A hazafiak napja. Bizarr élvezetet, felemás katarzist kínálnak ezek a filmek: egyfelől tekinthetünk rájuk úgy, mint amelyek utólag értelmes keretbe foglalják az adott pillanatban felfoghatatlan és mindennapi biztonságérzetünket összezúzó eseményeket, lezárást adnak és a hagyományos narratív keretek használatával visszaterelnek a megszokott rendbe, ugyanakkor vádolhatók azzal is, hogy hagyományos élvezetet (suspense, akció, pátosz) fakasztanak a tragikus eseményekből, más emberek valós szenvedéséből és halálából. Csak megszelídítik, eszközzé teszik a traumát.

A 2008-as mumbai (bombayi) terrortámadásokat már az első filmes Anthony Maras előtt is feldolgozták (pl. készült belőle egy indiai dokudráma The Attack of 26/11 címmel, egy francia–belga thriller-dráma Taj Mahal címmel és egy dokumentumfilm Surviving Mumbai címmel). Maras filmje szinte kizárólag a Taj Mahal Palace Hotelben zajló mészárlásra fókuszál, bár a Laskar-e-Taiba nevű pakisztáni iszlamista milícia tagjai a város több pontján hajtottak végre összehangolt támadásokat (kórházak, éttermek, egy pályaudvar és egy zsidó közösségi ház is célpontba kerültek), amelyeknek több mint 160 ember esett áldozatul. A támadók mindössze tízen voltak, mind nincstelen muszlimok – a hotelt pedig csupán négyen vették ostrom alá.

Maras egy meglehetősen hagyományos thrillert farag a traumából, a stratégiailag épp megfelelő pillanatokban készteti a nézőt a karfa markolására vagy épp a könnyek hullajtására. Ám jó érzékkel felismeri, hogy a személyes – és szimbolikus konfliktusokat hordozó – történeteken keresztül hozhatja közel a tragédiát a nézőkhöz. Karakterei zömmel valós személyek fikciós alakmásai (pl. Hemant Oberoi, a szálloda hősies főszakácsa valós személy, míg a szikh pincér, Arjun több személyből összegyúrt alak). Az sem véletlen, hogy a rendező sok nyugati szereplőt mozgat az alapvetően India és Pakisztán tragédiáját feldolgozó filmben – talán úgy gondolta, így közelebb hozhatja a szélesebb közönséghez a traumát? Azt sem lehet feszengés nélkül nézni, ahogy Oberoi főszakács „a vendég az isten” csatakiáltással szólítja fel a szálloda védelmére beosztottjait (ezt csak súlyosbítja, hogy a Taj áldozatainak több mint fele a vendégeket óvó személyzetből került ki. A vendégek jelentős része gazdag nyugati turista, a személyzet egésze pedig szegényebb indiai volt).

Vitathatatlan azonban a forgatókönyv feszessége és virtuozitása: Maras apró véletlenekből fűz az egész cselekményen átvonuló láncolatot (pl. a szikh Arjun sorsát egy otthon felejtett cipő pecsételi meg), mesterien sűríti és fogja vissza a feszültséget (a film elején ritmikusan váltogat a szálloda katonás, mégis békés rendje és az első pályaudvari támadások káosza között) és a szereplők kapcsolataiból – a megértésből és a meg nem értésből – bontakoztatja ki a konfliktusokat. Hősei fejlődnek: az indiai feleségét és kisfiát védő lezser amerikai (Armie Hammer) felelősségteljes családfővé válik, az önző orosz milliárdos (Jason Isaacs) – igaz, főleg az említett szép indiai feleség miatt – végre hajlandó másokért is tenni valamit. Maras a terroristákról sem mond le – sokat megmutat egymás közti viszonyaikból (bár egynémely interakciójuk már-már a gusztustalanságig morbid az egyébként is véres filmben) és ugyan fel nem menti őket, de rávilágít, hogy a legtöbb vér a nincstelen, frusztrált férfiak agyát mosó, Pakisztánban bujkáló „Bika testvér” kezén szárad. Ám hiába a jól felépített forgatókönyv, a pátosz csábítása néha erőt vesz a rendezőn. Nem tud például elszakadni Arjun (Dev Patel a tőle megszokott félszeg hősiességgel
játssza a fiatal pincért) pagrijától – a turbán hol a rasszista angol néni érzékenyítésének eszköze lesz, hol pedig az egyik vendég vérző sebét kötözik vele. Az sem szolgálja kimondottan a film kiegyensúlyozottságát, hogy Maras kimondottan szeret hirtelen váltogatni a pátosz, a véres naturalizmus és a helyenként morbid humor között (a helyi rendőrség felkészületlensége, a lemészárolt vendégek vacsorájának maradékából falatozó terroristák).

Ám a Hotel Mumbai szerkezetileg nagyon jól működik a hibáival együtt is – persze sokkal kevésbé lenne zavarba ejtő, ha puszta fikció lenne. Így kissé kétes az élvezet, amit nyújt.

Forgalmazza a Vertigo Média

Neked ajánljuk