Ha láttunk már olyan romantikus komédiát, melynek főszereplője magányos, méla, teszetosza, esetleg szomorú vagy depressziós férfi, akit egy őrült és vidám nő kiránt az állapotából, akkor találkoztunk a műfaj egyik legnagyobb kliséjével, a Manic Pixie Dream Girllel. Mint a The Take lenti videója összefoglalja, ők azok, akik jellemzően imádnak társaságba és buliba járni; nem várják meg míg leszólítják őket, inkább maguk lépnek akcióba; karakteres, határozott stílusuk van zene, vagy épp öltözködés terén, épp ezért könnyű őket különcnek vagy alternak bélyegezni – üvölt róluk, hogy nem olyanok, mint mások, és erre ők maguk is gyakran felhívják a figyelmet.
A kifejezést az AV Club újságírója, Nathan Rabin alkotta meg híressé vált, Elizabethtownról szóló kritikájában. Cameron Crowe 2005-ös filmje egy férfiról szól, akit nemrég rúgtak ki munkahelyéről, majd haza kell utaznia szülővárosába apja temetésére. Útközben összeismerkedik Claire-rel (Kirsten Dunst), a fékezhetetlenül optimista légi kísérővel, aki megváltoztatja az életét. Rabin szerint ez a típusú női karakter kizárólag az író-rendezők képzeletében létezik, egyedüli célja pedig az, hogy megtanítsa a férfi főszereplőt az élet apró örömeinek megünneplésére. A típust leíró angol kifejezést Köbli Norbert nyomán magyarul „őrült tündér álomlánynak” fordíthatnánk, és Dunst karakterén kívül egy csomó példát hozhatunk rá: Zoe Kazan a Fejbenjáró bűnben; Jennifer Aniston a Derült égből Pollyban; Kate Hudson a Majdnem híresben vagy épp Mary Elizabeth Winstead a Scott Pilgrim a világ ellenben. A karakter főképp a 2000-es évek független amerikai komédiáiban virágzott, könyvek és tanulmányok sora foglalkozott vele. Azóta bebizonyították, hogy ez a fajta szerep ettől sokkal régebbre nyúlik vissza: ilyenre épülnek a 30-as 40-es évek ún. screwball komédiáinak (romantikus szerelmi történet, vígjáték, az említett időszak népszerű műfaja - a szerk.) női főhősei (pl. Katharine Hepburn a Párducbébiben), de ide sorolható akár Audrey Hepburn az Álom luxuskivitelben című filmben, vagy épp Shirley MacLaine a Legénylakásban, nem is beszélve Belle-ről A szépség és a szörnyeteg főszereplőjéről.
Az „őrült tündér álomlányok” egyik legismertebb példája azonban Natalie Portman karaktere A régi környék című 2004-es filmből.
Részben azért, mert magában a filmben is minden benne van, amit a korszak független amerikai romkomjairól tudni érdemes. A film egy fiatal férfiról szól, aki hazatér szülővárosába anyja temetésére (ld. Cameron Crowe fentebb említett filmjét), közben találkozik egy Sam nevű lánnyal, a vele való kapcsolata pedig egész szemléletét átalakítja. A főszerepet játszó Zach Braff maga írta a forgatókönyvet és ez volt a rendezői bemutatkozása is. Ekkor, 2004-ben már ismert színésznek számított a Dokik című kultikus sorozatnak köszönhetően, A régi környék viszont egy csapásra igazi indie csodagyerekké varázsolta: a Sundance Filmfesztiválon tartott premier zajos sikert aratott, a jogokat a Fox Searchlight vásárolta meg 5 millió dollárért, ami pont kétszer annyi, amennyibe a film elkészítése került. Végül világszerte több mint 35 milliót fialt az alkotás, kulturális hatása azonban még ennél is nagyobb volt: generációk ismerték meg a Manic Pixie Dream Girl-figurát. A régi környék köré valódi kultstátusz nőtt, kedvelték a kritikusok és rajongtak érte a nézők is – valami azonban egy idő után megváltozott.
„Itt a tízéves évfordulója, hogy felismertük: A régi környék szar” – szólt a Vice 2015-ös cikkének címe. E szerint premierjekor a film kvázi vigaszt jelentett azok számára, akik nem tudták, mit kezdjenek az életükkel. Mindenki könnyen együtt tudott érezni az érzékeny és érzelmes Braff-fal – és mindenki pont olyan partnerre vágyott, mint Portman figurája.
Egy évvel később, újranézéskor azonban a Vice újságírói számára minden megváltozott: a karakterek unalmasnak tűntek, de Braff sem a cuki pasi volt többé a Dokikból, hanem a csávó, aki a Csodacsibe hangját kölcsönözte. A dalokat unalomig játszották, a párbeszédek pedig a koleszszobákban lejátszódó diskurzusokat idézték, melyek akkor és ott nagyon mélynek tűntek, de utólag csak nevet rajtuk az ember.
Ezekkel a megállapításokkal lehet persze vitatkozni, A régi környékkel azonban valóban nem volt kegyes az idő: a szintén ebben az időben hasító emóhoz hasonlóan a Braff-féle dramedyknek is volt néhány évük a csúcson, aztán mintha hirtelen cikivé váltak volna. Ma pedig már úgy beszélnek ezekről, mint egy rég elmúlt korszak lenyomatáról.
Különösen egy elemük vált kellemetlenné mára: az „őrült tündér álomlányok” figurája.
A téma most, közel húsz évvel A régi környék bemutatója után azért került elő ismét, mert Braff új filmmel jelentkezett: az A Good Person egy Allison nevű nőről szól (az őt alakító Florence Pugh nemrég még Braff barátnője volt), akinek egy tragédia miatt darabjaira hullott az élete. A téma tehát ismerős, a főhős azonban ezúttal nő. Braff viszont nem úszta meg az összehasonlítást: az Independent vele készült interjújában szembesítették A régi környék hagyatékával.
„Csak Diane Keatont másoltam az Annie Hallból és Ruth Gordont a Harold és Maude-ból. Fiatalként ezek voltak a kedvenc filmjeim, ezért igyekeztem a két női főhőst beleolvasztani Natalie Portman figurájába. Persze hallottam és tiszteletben tartom a kritikákat, de… Nagyon depressziós fiatalember voltam, akinek az volt a fantáziája, hogy érkezik egy álomlány és megmenti magától. Ezért írtam azt a karaktert” – magyarázta. A Vice kritikus cikkével kapcsolatban elmondta: nem időzött el hosszan az íráson, örült ugyanis, hogy egyáltalán el tudta készíteni a filmet.
A Manic Pixie Dream Girl elterjedtségét jól jelzi, hogy az Oxforddictionaries.com szótárába is bekerült; maga a fogalmat kiötlő Rabin azóta elnézést kért, hogy ilyen túlhasznált kifejezést alkotott. Az ide tartozó figurákat sokan kritizálták az elmúlt években (mindezt magyar nyelven kiválóan foglalja össze a Metropolis tanulmánya): a feminista olvasat szerint például a karakter nem több, mint a vágy tárgya, aminek létezése kizárólag a férfi által meghatározott. De hasonlóan érvényesek azok a vádak, miszerint az „őrült tündér álomlány” nem több, mint forgatókönyvírói lustaság eredménye. Az pedig, hogy a karakter a 2000-es években mindenütt jelen volt, a való életre is hatást gyakorolhatott: a The Atlantic cikke szerint A régi környéknek és társainak köszönhető, hogy férfiak generációi nőttek fel úgy, hogy ők saját történetük valódi hősei (ahogy arra Braff önbevallása is rámutatott), miközben ugyanez a nőknek nem adatott meg, ők ugyanis egyedül mellékszereplőként, a férfiak sztorijának katalizátoraként láthatták viszont magukat.
Mára azonban a különböző társadalmi mozgalmak hatására változott a helyzet. Már a Disney hercegnőknek sincs feltétlen férfiakra, vagy épp szerelemre szükségük ahhoz, hogy révbe érjenek, és mint Braff legújabb mozija bizonyítja, ugyanaz a jól ismert történet női főhőssel is elmesélhető. Ezek a változások azonban az elmúlt években együtt jártak a cancel culture, azaz az eltörléskultúra körüli vitákkal: azzal, hogy változott a dolgok társadalmi megítélése, el kell-e törölnünk azokat a filmeket, vagy épp könyveket, amelyekről ma már másképp gondolkodunk.
A válasz nyilván az hogy nem, de persze az „őrült tündér álomlányokat” nem lehet egy kalap alá venni a blackface-szel és Hollywood többi, egykor bevett rasszista gyakorlatával. A Bechdel-teszten ma is mindössze maroknyi amerikai film menne át, viszont örvendetes, hogy Olivia Wilde-tól Tina Fey-n át Lena Dunhamig növekszik a női alkotók, velük együtt pedig a nőkre koncentráló filmek száma. Sőt egyesek szerint a Manic Pixie Dream Girl halott, ma már a Manic Pixie Mean Girl korszakát éljuk, azaz az „őrült tündér rosszlányokét” , akiket olyanok képviselnek, mint Jenna Ortega a Wednesday-ből, vagy Aubrey Plaza A fehér lótusz második évadából. A régi környék pedig megmaradt egy kor lenyomataként, amikor még a filmesek, sőt a nézők sem bajlódtak olyan dolgokkal, mint hogy a film mindkét nemet megfelelően reprezentálja, és a romantikus vígjátékok mindenki számára kínáljanak szerelmi fantáziát.
