Az első női Marvel-szuperhős szerencsétlen ütemben érkezett: több mint fél tucat szuperhős színpadra lépése után már nem elég truváj, hogy véletlenül nő az illető, főleg nem két évvel a rivális DC kiadó Wonder Womanje után. Ráadásul ez az utolsó Marvel-film a jelenlegi korszakot lezáró Bosszúállók-mozi előtt, így történhet benne bármi, úgyis egyedül az érdekli az értőket, mit csinál majd a figura a Végjátékban. Ha az egész képregényes univerzum ilyen vérszegény eredettörténetekre épült volna, ma aligha uralnák a mozikat a szuperhősök.
A filmnek alig van olyan aspektusa, amit ne láttunk volna már – még cuki állatkája sem eredeti, de legalább szórakoztató: egyáltalán nem az az ártatlan lény, amilyennek kinéz; valójában egy rejtélyes erejű űrlény, aki a digitálisan megfiatalított Samuel L. Jacksonnal is jó viszonyba kerül. Nagyjából ugyanezek jellemzik az identitásválsággal küszködő Verst/Caron Danverst/Marvel kapitányt is; csak míg a cica és Nick Fury között működik a kémia, főhősünknek egyedül csodatévő végtagjaival sikerül összhangba kerülnie. A két galaktikus faj csatáján a képregényhez képest csavartak egyet, de aki az elmúlt években figyelemmel követte Jude Law-t és karrierjét, az egy percig sem hiheti el róla, hogy jó fiút alakít. A sztorit a főszereplő amnéziája hivatott még fűszerezni – ez viszont a jellemfejlődésnek vág alá: bár a film végére a főhős rájön, ki fia-borja, semmit nem változik. És hát ki akar egy mindig hibátlan frizurájú posztercsajnak szurkolni, aki nem csak erős és jószívű, de még baromira unalmas is?
Forgalmazza a Fórum Hungary
