Itt mindenki letölt valamilyen büntetést – de aztán jó lesz neki. A korrupt zsaru által csőbe húzott, majd ártatlanul börtönbe küldött ékszerész ugyan szemlátomást megbolondulva jön ki a sittről 8 év után, elkeseredett is, agresszív is (konkrétan egy szociopata állat), de találkozik egy nővel, aki megérti őt, a felgyülemlett frusztrációit, tombolni kész dühét, és segítségére van, hogy élete valahogy jobbra forduljon. És fordul is.
Aztán itt van az említett mentőangyal, aki valójában egy lelkiismeret-furdalástól gyötört rendőrnő. Özvegye annak a hősként tisztelt, ám halála után simlis bűnözőként lelepleződő rendőrnek, aki a balek ékszerészt lecsukatta. A hölgy végül magát juttatja börtönbe a korábban el nem követett bűneit kiszabadulása után csakugyan realizálni kívánó ékszerész helyett. De, mondom, jó lesz neki, mármint a nőnek, mert tiszta lelkiismerettel szabadul, s bátran nézhet gyermeke szemébe, akinek azt is el meri már mondani, hogy a papa nem szent volt, hanem szemétláda.
Egyvalaki van csak, aki hiába tölti le büntetését, nem lesz neki jó: a néző. Végigkínlódja ezt a dramaturgiailag következetlen, helyzetkomikum tekintetében alacsony színvonalú, poénjaira nézvést szegényes, kiállításában reménytelenül másodosztályú terméket, amelyen nem segít sem a drámaibb felfogással próbálkozó Audrey Tautou, sem a képtelen helyzetekben színészileg megoldhatatlan feladatokkal megalázott Adèle Haenel, és bosszankodik a teljesen fölöslegesen elcseszett két órán.
Forgalmazza a Cinetel
