„Megéri szembenézni a félelmeinkkel” - az új magyar horrorfilm rendezőjét kérdeztük

Mikrofilm

Csütörtöktől vetítik a mozikban a Holnap meghalok című filmet. Magyar horrort viszonylag ritkán láthatunk; Czibulya Nikol rendezővel műfaji skatulyákról és a pályakezdés nehézségeiről is beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Ma már egyáltalán nem meglepő, hogy egy hazai film állami támogatás nélkül készül el, ilyen a Holnap meghalok is.

Cibulya Nikol: Annyiban talán különbözünk a többi magyar low budget filmtől, hogy mi nem több forrásból szedtük össze rá a pénzt. A Vertigo Media az elmúlt években a forgalmazás mellett elkezdett hazai filmeket is támogatni, én kerestem meg őket a forgatókönyvemmel, ők pedig úgy döntöttek, hogy beszállnak, de csak egy bizonyos összeget tudtak biztosítani a mozira. A költségvetést forgatási napban szoktam számolni: mi 13 napot forgathattunk. Összehasonlításképp, egy alacsonyabb költségvetésű, a kezdő filmeseket támogató Inkubátor Program keretein belül készülő mozi nagyjából 20 napig forog.

magyarnarancs.hu: Egyáltalán nem is akart állami pénzre pályázni?

CN: Nem, inkább igyekeztem kihozni a maximumot a szűkös költségvetésből. A filmnek volt egy sokkal korábbi változata, amelyikkel még pályáztam. Ez egy kicsit keményebb horror volt, ahol az alapfelállás ugyanaz: maroknyi szereplő egy vidéki faházban, a főszereplő viszont nem terhes, hanem halálos beteg, aki azért vonul el, hogy egy utolsó hétvégét töltsön barátaival, mielőtt azok a kérésére végeznek vele. Ezt még Angyalosi Eszter forgatókönyvíró ismerősömmel fejlesztettük, az eutanáziatéma viszont nem nyerte el a döntnökök tetszését. Végül annyira átírtam, hogy a Holnap meghalok már egyáltalán nem hasonlít az eredeti ötletre, de biztos voltam benne, hogy erre sem kapnék támogatást.

magyarnarancs.hu: Máshogy festene a film, ha nagyobb költségvetésből készült volna?

CN: Forgatás közben igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem, de ez nyilván nem igaz. A legnyilvánvalóbb, ami remélem, hogy mégsem tűnik fel a nézőknek, hogy a jelenetek kevés plánból állnak, és a felvételeket is nagyon kevésszer tudtuk az időszűke miatt megismételni. Amúgy van, ahol ez jól is áll neki, máskor, főleg a horrorrészeknél igencsak éreztem a hiányát, hiszen nem tudtunk annyi felvétel közül válogatni. Rengeteg, egyébként akciódús részt emiatt át kellett írnom. A film azzal kezdődik, hogy a főszereplőnek lefullad a kocsija, ez eredetileg kalandosabb jelenet lett volna: a főhős elalszik a volán mögött, miközben zuhog az eső, és majdnem belehajt egy árokba, de pont a szélén áll meg, majd kilenc hónapos terhesen vonszolja ki magát az ablakon, mert az ajtó beszorult. Először kihúztuk az árkot, de megmaradt az eső, le is forgattuk, de nem nézett ki elég jól, nagyon lebukós volt, hogy nem valódiak az esőcseppek. Így ettől is megszabadultunk.

magyarnarancs.hu: Előző három rövidfilmje (Láz, Irinyi, Mária Terézia szül) mind olyanfajta kosztümös történelmi darab, amelyet az állam manapság nagyon szeret támogatni. Gondolt rá, hogy hasonló nagyjátékfilmmel próbálkozzon?

CN: Inkább csak a véletlen műve, hogy mindegyik kisfilmem kosztümös lett. Az első kettőt még az előző támogatási rendszer alatt készítettem, amikor kevésbé voltak divatosak az ilyenek. De azt nem titkolom, a forgatókönyvíró társammal volt egy olyan kósza gondolatunk, hogy olyan híres magyarról kellene írnunk, akinek pont évfordulója volt. Ugyanakkor imádom a történelmet és vonzott Irinyi János, és a Láz középpontjában álló Semmelweis Ignác alakja is: elképesztő, min mentek keresztül, és mindkettőjükre igaz, hogy annyival előrébb jártak koruknál, hogy kortársaik nem értették meg őket. Már ezekben a kisfilmekben is érdekelt, hogyan lehetne műfaji elemeket csempészni egy nem teljesen műfaji filmbe. A Láz egyébként eredetileg horrornak indult a megőrülő Semmelweisről, akit kollégái vertek meg és csaltak a bolondok házába, ahol meg is halt. De az Irinyiben is van egy csipet science fiction. Ebből elkezdtünk játékfilmet is írni, ami egy kémnős kalandfilm lett volna. Első körben kaptunk is forgatókönyv-fejlesztési támogatást, ám végül nem lett belőle semmi. A Mária Terézia szül a maga humorával és a női főhős típusával viszont már az a film, amelyet a legközelebb érzek magamhoz a háromból.

magyarnarancs.hu: Mária Terézia szülése, a Holnap meghalok terhes főszereplője, vagy a gyermekágyi lázra fókuszáló Láz –úgy tűnik, a szülés visszatérő motívum a filmjeiben.

CN: Nem tudom, mindez mennyire tudatos vagy véletlen, az biztos, hogy érdekel a téma, és úgy érzem, van vele dolgom, talán azért, mert nekem még nincs gyermekem. Ráadásul a terhesség önmagában egy nagyon transzformatív folyamat, s rímel arra, hogy a klasszikus narratívájú filmek általában jellemfejlődést mesélnek el, például felnövéstörténetet. Nálam ezek a történetek a kontrollt visszaszerző nőkről szólnak, hiszen ilyenkor előhívnak magukból egy kozmikus erőt, amely egy új élet megteremtéséhez kell. A Mária Terézia-filmben a terhesség mellett a megvalósíthatóság vonzott: nagyon nehéz olyan történetet találni, amely kisfilmhez illő, hiszen limitált az idő és a pénz is, miközben frappánsnak kell lennie. Egy történelmi újságban olvastam egy cikket az uralkodók nyilvános szüléseiről, amelyek a teljes udvartartás társaságában zajlanak: az egész annyira abszurd, hogy egyből megfogott, ráadásul ez egyhelyszínes, meghatározott idő alatt játszódó sztori, így tökéletes rövidfilm-alapanyagnak tűnt.

 
Czibulya Nikol
Fotó: Palágyi Barbara
 

magyarnarancs.hu: Nem tartott attól, hogy ha az első játékfilmje horror lesz, akkor horrorrendezőként tekintenek önre?

CN: Beszélgettem erről kollégákkal. Volt, aki azt tanácsolta, jobb eldönteni, hogy inkább a kis realista irányt választom vagy a műfajit, de azt hiszem, engem egyik sem érdekel. Nem akarok kizárólag műfaji filmet készíteni, ahogy kizárólag drámát vagy szerzői filmet sem. Engem pont az a midcult vonz, ami a kettő között van. A mágikus realizmus, azok a filmek, amelyek a valóságban játszódnak, de van bennük valami különös – ez a Holnap meghalokban például épp a horrorelem.

magyarnarancs.hu: A kisfilmek mellett több klipet és számtalan sorozatrészt is rendezett. Mikor érezte azt, hogy eljött az idő az első játékfilmre?

CN: Az ilyesmi nem annyira rajtam, mint a kínálkozó lehetőségeken múlik. Azzal a tudattal írtam a Holnap meghalokat, hogy már most nagyon el vagyok késve, azt éreztem, hogy ennek már évek óta meg kellett volna történnie. Nem jártam az SZFE-re, az ELTE-n tanultam filmkészítést, így nem tudtam vizsgafilmekben keresgélni magam. Helyette igyekeztem mindent megrendezni, amit csak lehet, reklámot, videóklipet, könyvtrailert, hogy így gyakoroljak. A napi sorozatok is remek kiképzésnek bizonyultak, megtanultam durva sebességgel forgatni és sok színésszel együtt dolgozni.

magyarnarancs.hu: Hogyan találta meg Kurta Nikét a főszerepre?

CN: Eleve rá szabtam a szerepet, ami a dialógusok írásakor nagyon sokat segített. Még a Covid alatt volt egy filmtervem, amelyet annyira alacsony költségvetésűnek szántunk, hogy iPhone-nal forgattuk volna. Egy anya-lánya történetet mesélt el a jelenben és a rendszerváltás idején. Ennek egyik szerepére kértem fel Nikét, akire a Terápiában figyeltem fel. Már az olvasópróbáknál jártunk, de végül nem kaptunk rá támogatást, így széthullott a projekt. Ezt követően biztos voltam benne, hogy nagyjátékfilm nélkül megyek majd nyugdíjba – ilyen mély és depressziós állapotban futottam össze Nikével, aki biztatott, hogy ne adjam fel. Azt mondta, nagyon hisz ebben az alacsony költségvetésű filmezésben. Ez az ötperces beszélgetés valamiért annyira nagy hatással volt rám, hogy nekifogtam a Holnap meghalok megírásának.

magyarnarancs.hu: A film főszereplője és annak legjobb barátnője is fotós. Van ennek kitüntetett szerepe az életében?

CN: Legfeljebb annyi, hogy sok, tehetséges fotós ismerősöm van, illetve a fotográfia szeretete szorosan kapcsolódik a filmek iránti rajongásomhoz. Azért választottam a fotózást, mert ez egyszerre alkalmazott, nagyon gyakorlati szakma és művészeti forma; van, akinek ez az élete, de olyan is akad, aki hobbiból csinálja. Mindenki tudja, hogy mi is ez, nem kell külön elmagyarázni a nézőknek. Ráadásul a filmezéshez hasonlóan nem elég hozzá a tehetség, rengeteg múlik a szerencsén is. A fotózáson keresztül remekül be lehet mutatni azt a féltékenységet, amelyet a főszereplő érez a barátnője iránt: utóbbi nagyon sikeres, míg előbbinek nem jött össze a karrier.

magyarnarancs.hu: A filmezés terén érez ilyen féltékenységet?

CN: Előfordult már, de szerintem ez teljesen természetes, ha nem ölt szélsőséges formát. Sokszor inspirál is. Rengeteg a filmes barátom, van, akivel a szakmájánál fogva akár egy stábot alkotva is tudunk együtt dolgozni, míg mással inkább csak drukkolunk egymásnak, miközben van bennünk egészséges versenyszellem.

magyarnarancs.hu: A főszereplő Irma a filmben magához hívja barátait, ám a kulcspillanatokban végül egyedül marad.

CN: Úgy gondolom, hogy a traumafeldolgozást nem kell magányosan végeznünk, jó, ha van körülöttünk támogató közeg vagy szakember, de a jó alaposan, a föld mélyére eltemetett problémáinkat végső soron egyedül kell megoldanunk. Ez nagyon magányos és fájdalmas élmény, de megéri szembenézni a félelmeinkkel, és végigmenni az úton.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.