Mégis kinek a börtöne: 51 év házasság pár mondatban

Verziómustra: megnéztük a Nem volt igazi szerelmet.

Néni, bácsi. Bácsi, néni. Ülnek egymás mellett, szemben forog a kamera. Már az első mondatoknál kiderül, hogy a bácsi siketnéma, vagyis beszélni még csak-csak, alig is artikulálva… A háborúban valami orosz bombatalálat, sokakat meg is ölt, a gyerekkorú bácsi füléből is dőlt a vér, de legalább túlélte. Túlélte, s e túlélésben a sport segítette, még most is fut, síel, biciklizik, mindet versenyszerűen űzi, mutatják az érmeit, be sem bírja fogni az objektív, annyi van neki. Csinos kék-sárga-piros szalagon lóg majdnem mind – Romániában járunk (nem mintha lenne jelentősége), Szabóéknál (bár ez csak a végefőcímból derül ki, és ez sem változtat semmin).

 Már semmi nem változtat semmin. Mert elszaladt az élet, s olyan volt, amilyen: a néni elmondja, hogy börtönben érezte magát, mert ő otthon maradt, amikor a bácsi elment futni, bár egyszer vele tartott az egyik szovátai versenyre, tán akkor jöttek össze, de ez nem világos teljesen, semmi sem világos teljesen, még a lakás sem, ahol élnek. A bácsi talán megmaradt gyereknek, legalábbis ott él benn a süketségében, nem hozott a versenyekről soha semmit a gyerekeinek vagy a feleségen, s amikor kiment vele a fia is síelni – meséli néni, ülve a mosolygó siket mellett –, úgy lehagyta, hogy egy életre elment neki a kedve a sportolástól. A lányának is… A magába zárt bácsi azért teszi a dolgát, Simó Ibolya megmutatja, hogyan keni a néni lábát, a lábfejtől a combtőig valamivel; felteszem, csodakenőcs lehet vagy ír. Aztán jön egy kis művészkedés, és már vége is.

Simó nem akar példát felmutatni, nem akar egy komplett életet felmutatni dióhéjban. Nem akar semmit, talán csak megmutatni két embert jelen – zártnak érzett, mert zárt – állapotában, amelyből csak visszafelé lehet már kikukucskálni. Ad hozzá egy kamerát is. Hátha azzal könnyebb lesz. Vagy szebb.

A Kino nagytermében vetítik, november 14-én, ötkor.