A pszichiátriáról nemcsak a szabadság illúzióját viheti haza az, akit a gyógyultnak nyilvánítottak

Az első nő című film a Verzió nagy meglepetése lesz.

A cím alapján ismert nevek jutnak az eszünkbe: Marie Curie, az első női Nobel-díjas, Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós, Hélène de Pourtalès, az első női olimpiai bajnok, Slachta Margit, az első magyar országgyűlési képviselő asszony… A sor hosszan folytatható, ám a legelején bizonyosan Éva áll.

Csakhogy a spanyol Miguel Eek filmjének Evája hosszú utat járt be, mire a sor elejére került. Drogfüggőségének évek (évtizedek?) óta tartó pszichiátriai kezelése eredménnyel járt, s az intézeti terápiának köszönhetően visszatérhet abba a „normális életbe”, amelytől 44 év alatt nem sokat kapott. Mégis reménykedik az újdonság varázsában, és türelmetlen, hogy az intézet falain belül kell kivárnia, hogy az utolsó ügyintéző is hitelesítse a szabadulási okmányait. De nincs is ebben semmi különös: a szabadság utáni vágyakozás legfontosabb motiváció a hosszan bezárt ember számára, teljesen mindegy, hogy fegyencről vagy ápoltról, lelencről vagy menekültről van szó. És mivel az ilyen embereknek vannak csak hatalmas terveik, Eva sem kivétel: munka, megkapaszkodás, szerelem; az „első nő” így képzeli a jövőt, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. A lelkesedést azonban felülírja a lelkiismeret, Eva mindenképp szeretne 21 éves fiával találkozni, akit gyerekként hagyott el, és akit idegenek adoptáltak. Nem akar mást, csak megölelni, bocsánatát kérni.

 

Miguel Eek a filmjében azokat a döntő lépéseket mutatja meg kellő érzékenységgel, amelyek ezen elhatározást megelőzték, bár nekünk, magyar nézőknek nem ettől emlékezetes Az első nő. A hazai pszichiátriai ellátást ismerve messze az a legmeglepőbb, hogy Eva tervei megvalósulnak, s 45. születésnapját már úgy ünnepli, hogy van hol laknia, szerzett munkát, és udvarlót is talált.

A filmet a Kino vetíti csütörtökön és a Művész vasárnap.