Megnéztük őket, és leesett az állunk: a mai cseh filmek jobbak, mint a híres újhullám idején készültek

  • narancs.hu
  • 2021.04.10 18:03

Mikrofilm

Már csak hármat kell aludni, és indul az évente megrendezett Cseh Filmkarnevál, ezúttal öt filmmel, melyből csupán egy – a világhírű lengyel rendező Agnieszka Holland cseh produkcióban készült Sarlatánja – járta meg a hazai mozikat, erről korábban írtunk. Most viszont megnéztük az idei mustra másik négy darabját is, három játékfilmet meg egy dokut, s az alábbiakban el is meséljük őket.

Havel

A Charta 77-ben cseh értelmiségiek követelték az emberi jogok (az alkotmányban amúgy rögzített) szabad érvényesülését. A dokumentum megfogalmazásában és képviseletében döntő szerepet játszó drámaíró, Václav Havel ezzel vált végleg – nem politikussá, hanem – államférfivé, a kommunista diktatúrában is lehetséges ellenállás ikonikus alakjává. Ő, a hős szerepére feltűnően alkalmatlan bohém művész. A róla készült biopicet Slávek Horák író-rendező kiváló érzékkel szervezi eköré az alapállás köré. A történetben nem egyszer gyávának, puhánynak nevezett Havel esendő ember, meglehetősen kusza magánélettel (felesége társ, megtartó erő ugyan számára, de a szerelmet másoknál keresi a későbbi államfő), nem túl bátor, a konfliktust nehezen viseli – csak éppen nem bír a lelkiismerete ellen tenni, megalkudni.

 
 
Forrás: Cseh Centrum

Következetesen őrzi integritását, belső szabadságát – épp ez teszi őt a csak együttműködők és alattvalók reflexeit értő és befolyásolni tudó hatalom mindennél veszélyesebb ellenségévé. Hogy nem megvehető. Ha választani kell az apró nyilatkozatocska árán elnyerhető és színházi sikerrel kecsegtető amerikai utazás és a súlyos börtönbütetés között, akkor ő a börtönt választja, még ha kis híján belehal is. Visszatérő motívum ebben a kommunizmus reformálásának 68-as eufóriáját és a szégyenletes bevonulás(unk) utáni visszarendezés nyomasztó atomszféráját éppoly hitelesen visszaadó filmben az üres papír, amelyet időnként a címszereplő elé tol valami funkcionárius vagy kihallgató tiszt. Amely üres is marad.

A több mint korrekt életrajzi film az emberi döntés és felelősség jelentőségéről tesz egyetemes érvényű állításokat.

Öregfiúk

Két, nyolcvanas éveit taposó második világháborús veterán, Vlasta (Jiří Schmitzer) és Tonda (Ladislav Mrkvička) együtt útnak indulnak, hogy bosszút álljanak a kommunista ügyészen, aki megkínozta és bebörtönözte őket az ötvenes években. Vlasta tudata kristálytiszta, de törékeny teste már kerekesszékhez van kötve, míg Tonda alig hall és agya sem a régi, de annyi ereje még van, hogy bosszúszomjas barátját elkísérje. Kínzójuk is egy emberi roncs már, magatehetetlenül várja a halált egy idősek otthonában. Mi értelme már igazságot szolgáltatni? Ez jár a legtöbb fiatalabb szereplő fejében, akikbe rozoga hőseink belebotlanak. Nehéz megérteni, hogy életüket nem fejezhetik be lezárás nélkül, és ha a cseh állam ezt nem adta meg nekik, akkor saját kezűleg fogják megtorolni a kommunizmus bűneit.

Martin Dušek és Ondřej Provazník rendezők jó érzékkel lebegtetik a bizarr road movie-t tragédia és komikum között. Nyilvánvalóan lehetetlen röhögés nélkül nézni, ahogy a két esetlen nyugdíjas fegyverkezik és halálos tervet sző, de traumáikat sosem kicsinylik le az alkotók. Múltbeli szenvedésük sötét fellegként lebeg a cselekmény fölött és végzetszerűen hajtja előre hőseinket. Schmitzer és Mrkvička tökéletes párost alkotnak, eltérő alkatuk más-más termékeny feszültséget visz a filmbe – a komikumot és a drámát egyaránt magabiztosan közvetítik. Dušek és Provazník mesterien játszanak a holtidőkkel és a látszólag eseménytelen epizódokkal: az egész film váratlan vargabetűk és halogatások sorozatának tetszik, pedig a cselekmény kérlelhetetlenül menetel az elkerülhetetlen végső leszámolás felé. Mire idáig jutunk, a gondosan kimért késleltetés már szinte az elviselhetetlenségig fokozta a feszültséget. Az Öregfiúk szinte már túl feszesnek is tűnik, még elnéztük volna Vlasta és Tonda házsártos évődését és néhány szürreális kitérőt az utazás során. A szűk másfél órás film így is pompás, és könyörtelenül emlékeztet a fel nem oldott, eltemetett traumákra, melyek még mindig velünk élnek itt Kelet-Európában. (Április 10-én derült ki, hogy a rendezők a film magyarországi bemutatójához készített videóüzenetét a cseh külügyminisztérium letiltotta, ugyanis a videóban az egyik alkotó egy táblára a Tiltsák be Orbánt!-feliratot írta egy táblára – a szerk.)

Zenétől hajtva

„A személy számít, nem a diagnózis. Emberekről van szó, akiknek cerebrális parézisük van” – javítja ki az újságírót Šimon Ornest karnagy, amikor az a fogyatékkal élők felől érdeklődik. Radovan Síbrt dokumentumfilmje ugyanis nem arról szól, hogyan tanulnak meg zenélni a központi idegrendszeri károsodásban szenvedők, s milyen élet vár rájuk Csehországban, de arról sem, hogy hogyan hat állapotukra a zeneterápia. Persze ezek mind megjelennek a Zenétől hajtvában, de a film ereje abban rejlik, hogy pont úgy kezeli alanyait, a The Tap Tap zenekar tagjait, mint a vezetőjük: emberként, és nem betegként.

 
 
Forrás: Cseh Centrum

Ornest igazságos, de kőkemény vezető, akinek egy falkányi csapongó, fiatal zenészt kell kordában tartania, akik elkésnek a próbáról, ünneplés esetén többet isznak a kelleténél, vagy épp lámpaláztól szenvednek. Első látásra furcsának hat, ahogy a kihágásokért vagy hibákért leszidja őket; a szorongásos pánikbetegségben szenvedő énekes-dalszerzőt pedig többször is kirúgással fenyegeti, ha nem szedi össze magát. „Ezt azért mégsem illene, egy fogyatékkal élőről van szó” – szól a reakciónk nézőként, de a film rávilágít arra, hogy ez a fajta túlzó paternalizmus nem segít. Ha pedig teljesítményről van szó, kifejezetten káros lehet.

A The Tap Tap mögött pedig megsüvegelendő teljesítmény áll: több mint húsz év, számos lemez, több száz koncert és rajongók ezrei. A Zenétől hajtva ezek mögé enged betekintést, zenés filmként pedig nem maradhat ki belőle a próbák gyötrelme, a csajozás és a sikeres fellépés jelentette feloldozás sem.

Drónpilóta

Pavel hazatér Prágába. Tel-Avivban túlélt egy pokolgépes merényletet, de a barátnője nem volt ilyen szerencsés. Pavel naiv lélek, Petr Zelenka író-rendező nyugodt szívvel építhetett volna vígjátékot is rá, a szórakozott kémikus csetlő-botló alakját mintha arra teremtették volna, hogy a prágai társasági élet bugyraiban keresse sörrel a kézben a boldogságot. Történt, ami történt Tel Avivban, de a hangnem így sem nevezhető búskoromnak: hősünk hazatérve filmesek közé keveredik, könnyű pénz és csak egy drónt kell elnavigálnia érte, a nyomás alatt is biztoskezű drónpilótával szemben pedig az ellenkező nem tagjai sem maradnak érzéketlenek.

 
Forrás. Cseh Centrum

Zelenka azonban másra használja hőse naivitását. A megrögzött igazságkeresésre. Mert Pavel a fejébe veszi, hogy folytatja a munkát, amit a barátnője megkezdett: azt akarja, hogy a Bush-kormány tagjai a bíróság előtt feleljenek a guantánamói fogolytáborbeli bűnökért. Nem vicc,  tényleg ezt akarja. Így berántani a világpolitikát egy könnyeden építkező kelet-európai történetbe, az elektromos utcai rollerek kényelmes prágai valóságába, ez ám a bátor húzás, talán túl bátor is. Vajon elbír-e egy ilyen tétet a film? – kérdezhetnénk ezen a ponton, vagy elég lett volna, ha a főhőst csupán a helyi politikai rendszer – számunkra is oly ismerős – sötétebb bugyrai ábrándítják ki?  Pavel hol szent együgyüként keresi az igazságot, hol felsorolja a cseh kormány tagjait, bizonyítván, hogy nemcsak a fellegekben jár, hanem a földön is, de inkább az előbbit gyakorolja. És akkor kiderül, hogy Dick Cheney Prágába tart, a drónpilóta pedig a drónjához nyúl…

A Cseh Filmkarnevál

Jegyelővételre a Toldi TÁVmozi weboldalán van lehetőség.

(Cikkünk elkészítésében közreműködött: TPP, Bacsadi Zsófia, SzSz, -kg-) 

 

 

 

 

Neked ajánljuk