Megvan, melyik szupergonoszért rajongtak a Bush-éra republikánusai
x_top_story_lead.jpg
X-Men

Megvan, melyik szupergonoszért rajongtak a Bush-éra republikánusai

Mikrofilm

Nem a Zöld Manó és nem is Dr. Genya.

Több választásunk is van, ha arra keressük a választ, melyik filmmel kezdődött a lassan két évtizede tartó mozis képregény-reneszánsz. Sokak szerint Sam Raimi pénzügyi rekordokat döntögető Pókembere volt az 2002-ben, mások szerint az 1998-as Pengét kell okolnunk a történtekért. És ott van a középutas megoldás, a bemutatási évét és sikerét tekintve is két film közötti X-Men – A kívülállók, amely idén már húsz éves lesz.

Bryan Singer mozija nemcsak a képregényadaptáció-mániát szabadította rá a világra, hanem az egyik legellenszenvesebb főgonoszt is – aki, mint az Inverse cikkéből kiderült, a Bush-éra republikánusainak kedvencévé vált. A Bruce Davison által játszott Robert Kelly szenátor tipikus, karikatúra-szerű gonosz – vagy legalábbis az volt annak idején, mára azonban valódi, hatalmon lévő politikusokat is bátran mellé állíthatunk: populista, nacionalista és xenofób, akinek törvényjavaslata szerint minden mutánst nyilvántartásba kellene venni és szigorú felügyelet alatt kellene tartani.

Kelly szenátor különösen nagy népszerűségnek örvendett a republikánusok között – épp ezért gyakran az őt alakító Davisont küldték szórakoztatóipari támogatásokért lobbizni Washingtonba. A dolog nem is volt sikertelen: a színész szerint a konzervatívok meglehetősen vaskalaposak voltak, ha a művészetek támogatásáról van szó, ám Kelly szenátor figurájával a többségük együttérzett, így ő könnyen meg tudta törni a jeget még a legszemellenzősebb republikánusoknál is. Sam Brownback szenátor, később Kansas kormányzója egyenesen azt mondta, odáig van a filmbeli Kelly szenátorért; Brownbacket 2017-ben aztán az ország egyik legnépszerűtlenebb kormányzójaként váltották le. A sors iróniája, hogy ma ő az Egyesült Államok nemzetközi vallásszabadságért felelős nagykövete.

Davison szerint a mostani politikusok közül mégsem ő hasonlít leginkább a filmbéli gonosz Kelly szenátorra, hanem Trump alelnöke, Mike Pence.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.