Pedro Almodóvar 69 évesen gondolta úgy, hogy itt az ideje a vásznon is számot vetni, honnan indult, hova érkezett – igaz, neki eddig is olyan volt minden mozija, mintha naplójának vagy álmoskönyvének egy-egy lapját rendezte volna meg.
Nyert már díjat az Oscaron, Cannes-ban, Velencében és gyakorlatilag mindenhol, neve Spanyolországon belül és kívül is intézmény – higgyük el, hogy neki is szüksége van arra, hogy kitárulkozzon előttünk, főleg, mert azt sem szégyelli bevallani, hogy kvázi visszatekintését a 8½ ihlette. Jelen filmjét épp ezért a Fellini-analógia mentén hívhatnánk 36-nak, 22-nek vagy 29-nek is, attól függően, hogy hogyan súlyozzuk a kis- és tévéfilmjeit – talán valamelyik szám még rímelne is életkorban valamilyen ikonikus Fellini- vagy Buñuel-filmélményére, esetleg arra, mikor volt első-tizedik-századik szexuális élménye. A 8½-et ugyanis a kritika szerette hasonló önéletrajzi kontextusban magyarázni.
| ||
Persze a Fájdalom és dicsőség sokkal beszédesebb cím,
még ha kicsit didaktikus is.
Előbbi nélkül nincs utóbbi – szagolhatjuk ki a mondanivalót már az első fél órában, és nem is tévedünk nagyon –, Almodóvar most ugyan visszafogottabb ecsetvonásokkal, de olyan zsigeri tablót fest ezen ordas közhely köré a filmkészítésről és magáról az alkotás folyamatáról, hogy az megéri a belé fektetett bizalmat. Még akkor is, ha ezúttal hiányoznak a polgárpukkasztó figurák, a vásári forgataghoz hasonló érzelmi kitárulkozások és egy csomó olyan elem, amit szokás nézőt próbálónak vagy „almodóvárosnak” bélyegezni.
| ||
A főhős, Salvador Mallo kiégett középkorú filmrendező alvászavarral, depresszióval és minden afféle kínnal, amelyekre csak egy marék porrá őrölt, színes gyógyszer és a medence alján ücsörgés szolgálhat gyógyírként. Apátiájából egy nem várt üzenet rántja ki: felújítják és újra bemutatják első sikerfilmjét, a díszvetítésre pedig őt és egykori főszereplőjét is várják – azt, akivel Mallo úgy összeveszett a forgatáson, hogy azóta sem beszéltek.
A gyerekkora emlékképeibe visszamenekülő rendező úgy dönt,
ideje elásni a csatabárdot,
felkeresi hát egykori múzsáját, Alberto Crespót. Ez aztán az egész életét felforgatja: ismét kebelbarátok lesznek a színésszel, aki a szokásos gyógyszerek mellett a heroinra is rászoktatja. Már-már úgy tűnik, a Crespóval megérkező múlt teljesen felfalja Mallo életét, amikor hirtelen megjelenik az ajtajánál első szerelme, Federico.
Hősünknek döntenie kell, hogy önsajnálatba temetkezik, és hagyja, hogy a vállára nehezedő hírneve, na meg az emlékei porrá zúzzák, ahogy ő teszi a tablettákkal – vagy feláll, és ismét kezd valamit az életével. Az idő ugyanis ketyeg, és ahogy a film talán túl gyakran is hangsúlyozza, ő sem lesz már fiatalabb.
Bár nincsenek hirtelen terhességek és halálok, azért a Fájdalom és dicsőségből sem hiányoznak a szappanoperai fordulatok: az almodóvari világot most is a „pont ő, pont ott, pont akkor” deus ex machinája tartja folyamatos forgásban.
E váltópontok között viszont a rendező a drámát és az ezúttal takaréklángra tekert komédiát is hagyja kiforrni: elég mindössze két-három, Mallo életében feltűnő figura és egy marék párbeszéd ahhoz, hogy a hősöket ne csak megismerjük, de a magunkéinak is érezzük. A Mallót alakító Antonio Banderas talán még soha nem volt ilyen jó; a teljes rezignáltságból egyetlen jeleneten belül válik az anyjáért rajongó felnőtt gyerekké, vagy épp sóvárgó, kihűlt szívű szeretővé, aki tudja, hogy egy lopott csók az extől semmin nem változtat, mégis ez az egyetlen, amire vágyik. Tőle még a drogfüggőség évtizedek óta intézményesült filmes kliséit is komolyan vesszük.
A sztorit átszövő flashbackek pont olyanok, ahogy a szegény, de felemás boldogsággal teli gyerekkorokat ábrázolni szokták: álmok és ábrándok; akkor átoknak felfogott szülői szigor; első, mindent elsöprő szexuális élmény. Az ifjúkornak viszont pont ez a lényege: egyedinek és megismételhetetlennek hisszük, mégis csak sablonokban tudunk gondolkodni róla.
Ezek a jelenetek bármennyire élvezetesek, csak döcögősen illenek össze az alkotói válság képeivel – míg a végén Almodóvar egy hozzá illő fogással el nem metszi a gordiuszi csomót. S ettől válik a film az alkotás önéletrajzi ihletésű példázatává – a rendező szerint ugyanis minden mű kiszakít belőle egy darabot, hogy aztán a saját lábára állva önálló életre keljen.
Rendezőként viszont minden következő alkalommal szembe kell néznie magával, és addigi produktumaival is; csak akkor kezdhet bele ismét a munkába, hogy ha nem is kerül ki győztesen a harcból, de legalább talpon maradt.
Mindez merész összegzés egy rendezőtől, aki közmondásosan ugyanazokat a témákat járja körbe újra és újra a filmjeivel. A Fájdalom és dicsőség hosszú évek óta Pedro Almodóvar leghatásosabb filmje – épp azért, mert ugyanolyan hepehupás és egyenetlen, mint az eddigiek, mégis teljesen más.
Forgalmazza a Cinetel
