Film

Fájdalom és dicsőség: Banderas talán még soha nem volt ilyen jó

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség

  • Szabó Ádám
  • 2019. július 1.

Mikrofilm

Fellini 43 éves volt, mikor kijött a filmtörténelem máig leghíresebb művészi önvallomásával – a cím után szokás nyolc és feledik filmjének is nevezni az opust, bár akárhogy számoljuk, sehogy sem jön ki a matek.

Pedro Almodóvar 69 évesen gondolta úgy, hogy itt az ideje a vásznon is számot vetni, honnan indult, hova érkezett – igaz, neki eddig is olyan volt minden mozija, mintha naplójának vagy álmoskönyvének egy-egy lapját rendezte volna meg.

Nyert már díjat az Oscaron, Cannes-ban, Velencében és gyakorlatilag mindenhol, neve Spanyolországon belül és kívül is intézmény – higgyük el, hogy neki is szüksége van arra, hogy kitárulkozzon előttünk, főleg, mert azt sem szégyelli bevallani, hogy kvázi visszatekintését a ihlette. Jelen filmjét épp ezért a Fellini-analógia mentén hívhatnánk 36-nak, 22-nek vagy 29-nek is, attól függően, hogy hogyan súlyozzuk a kis- és tévéfilmjeit – talán valamelyik szám még rímelne is életkorban valamilyen ikonikus Fellini- vagy Buñuel-filmélményére, esetleg arra, mikor volt első-tizedik-századik szexuális élménye. A -et ugyanis a kritika szerette hasonló önéletrajzi kontextusban magyarázni.

Pedro Almodóvar

Pedro Almodóvar

Fotó: Flickr

Persze a Fájdalom és dicsőség sokkal beszédesebb cím,

még ha kicsit didaktikus is.

Előbbi nélkül nincs utóbbi – szagolhatjuk ki a mondanivalót már az első fél órában, és nem is tévedünk nagyon –, Almodóvar most ugyan visszafogottabb ecsetvonásokkal, de olyan zsigeri tablót fest ezen ordas közhely köré a filmkészítésről és magáról az alkotás folyamatáról, hogy az megéri a belé fektetett bizalmat. Még akkor is, ha ezúttal hiányoznak a polgárpukkasztó figurák, a vásári forgataghoz hasonló érzelmi kitárulkozások és egy csomó olyan elem, amit szokás nézőt próbálónak vagy „almodóvárosnak” bélyegezni.

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Fotó: Cinetel

A főhős, Salvador Mallo kiégett középkorú filmrendező alvászavarral, depresszióval és minden afféle kínnal, amelyekre csak egy marék porrá őrölt, színes gyógyszer és a medence alján ücsörgés szolgálhat gyógyírként. Apátiájából egy nem várt üzenet rántja ki: felújítják és újra bemutatják első sikerfilmjét, a díszvetítésre pedig őt és egykori főszereplőjét is várják – azt, akivel Mallo úgy összeveszett a forgatáson, hogy azóta sem beszéltek.

A gyerekkora emlékképeibe visszamenekülő rendező úgy dönt,

ideje elásni a csatabárdot,

felkeresi hát egykori múzsáját, Alberto Crespót. Ez aztán az egész életét felforgatja: ismét kebelbarátok lesznek a színésszel, aki a szokásos gyógyszerek mellett a heroinra is rászoktatja. Már-már úgy tűnik, a Crespóval megérkező múlt teljesen felfalja Mallo életét, amikor hirtelen megjelenik az ajtajánál első szerelme, Federico.

Hősünknek döntenie kell, hogy önsajnálatba temetkezik, és hagyja, hogy a vállára nehezedő hírneve, na meg az emlékei porrá zúzzák, ahogy ő teszi a tablettákkal – vagy feláll, és ismét kezd valamit az életével. Az idő ugyanis ketyeg, és ahogy a film talán túl gyakran is hangsúlyozza, ő sem lesz már fiatalabb.

Bár nincsenek hirtelen terhességek és halálok, azért a Fájdalom és dicsőségből sem hiányoznak a szappanoperai fordulatok: az almodóvari világot most is a „pont ő, pont ott, pont akkor” deus ex machinája tartja folyamatos forgásban.

E váltópontok között viszont a rendező a drámát és az ezúttal takaréklángra tekert komédiát is hagyja kiforrni: elég mindössze két-három, Mallo életében feltűnő figura és egy marék párbeszéd ahhoz, hogy a hősöket ne csak megismerjük, de a magunkéinak is érezzük. A Mallót alakító Antonio Banderas talán még soha nem volt ilyen jó; a teljes rezignáltságból egyetlen jeleneten belül válik az anyjáért rajongó felnőtt gyerekké, vagy épp sóvárgó, kihűlt szívű szeretővé, aki tudja, hogy egy lopott csók az extől semmin nem változtat, mégis ez az egyetlen, amire vágyik. Tőle még a drogfüggőség évtizedek óta intézményesült filmes kliséit is komolyan vesszük.

A sztorit átszövő flashbackek pont olyanok, ahogy a szegény, de felemás boldogsággal teli gyerekkorokat ábrázolni szokták: álmok és ábrándok; akkor átoknak felfogott szülői szigor; első, mindent elsöprő szexuális élmény. Az ifjúkornak viszont pont ez a lényege: egyedinek és megismételhetetlennek hisszük, mégis csak sablonokban tudunk gondolkodni róla.

Ezek a jelenetek bármennyire élvezetesek, csak döcögősen illenek össze az alkotói válság képeivel – míg a végén Almodóvar egy hozzá illő fogással el nem metszi a gordiuszi csomót. S ettől válik a film az alkotás önéletrajzi ihletésű példázatává – a rendező szerint ugyanis minden mű kiszakít belőle egy darabot, hogy aztán a saját lábára állva önálló életre keljen.

Rendezőként viszont minden következő alkalommal szembe kell néznie magával, és addigi produktumaival is; csak akkor kezdhet bele ismét a munkába, hogy ha nem is kerül ki győztesen a harcból, de legalább talpon maradt.

Mindez merész összegzés egy rendezőtől, aki közmondásosan ugyanazokat a témákat járja körbe újra és újra a filmjeivel. A Fájdalom és dicsőség hosszú évek óta Pedro Almodóvar leghatásosabb filmje – épp azért, mert ugyanolyan hepehupás és egyenetlen, mint az eddigiek, mégis teljesen más.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.