Film

Fájdalom és dicsőség: Banderas talán még soha nem volt ilyen jó

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség

  • Szabó Ádám
  • 2019. július 1.

Mikrofilm

Fellini 43 éves volt, mikor kijött a filmtörténelem máig leghíresebb művészi önvallomásával – a cím után szokás nyolc és feledik filmjének is nevezni az opust, bár akárhogy számoljuk, sehogy sem jön ki a matek.

Pedro Almodóvar 69 évesen gondolta úgy, hogy itt az ideje a vásznon is számot vetni, honnan indult, hova érkezett – igaz, neki eddig is olyan volt minden mozija, mintha naplójának vagy álmoskönyvének egy-egy lapját rendezte volna meg.

Nyert már díjat az Oscaron, Cannes-ban, Velencében és gyakorlatilag mindenhol, neve Spanyolországon belül és kívül is intézmény – higgyük el, hogy neki is szüksége van arra, hogy kitárulkozzon előttünk, főleg, mert azt sem szégyelli bevallani, hogy kvázi visszatekintését a ihlette. Jelen filmjét épp ezért a Fellini-analógia mentén hívhatnánk 36-nak, 22-nek vagy 29-nek is, attól függően, hogy hogyan súlyozzuk a kis- és tévéfilmjeit – talán valamelyik szám még rímelne is életkorban valamilyen ikonikus Fellini- vagy Buñuel-filmélményére, esetleg arra, mikor volt első-tizedik-századik szexuális élménye. A -et ugyanis a kritika szerette hasonló önéletrajzi kontextusban magyarázni.

Pedro Almodóvar

Pedro Almodóvar

Fotó: Flickr

Persze a Fájdalom és dicsőség sokkal beszédesebb cím,

még ha kicsit didaktikus is.

Előbbi nélkül nincs utóbbi – szagolhatjuk ki a mondanivalót már az első fél órában, és nem is tévedünk nagyon –, Almodóvar most ugyan visszafogottabb ecsetvonásokkal, de olyan zsigeri tablót fest ezen ordas közhely köré a filmkészítésről és magáról az alkotás folyamatáról, hogy az megéri a belé fektetett bizalmat. Még akkor is, ha ezúttal hiányoznak a polgárpukkasztó figurák, a vásári forgataghoz hasonló érzelmi kitárulkozások és egy csomó olyan elem, amit szokás nézőt próbálónak vagy „almodóvárosnak” bélyegezni.

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Fotó: Cinetel

A főhős, Salvador Mallo kiégett középkorú filmrendező alvászavarral, depresszióval és minden afféle kínnal, amelyekre csak egy marék porrá őrölt, színes gyógyszer és a medence alján ücsörgés szolgálhat gyógyírként. Apátiájából egy nem várt üzenet rántja ki: felújítják és újra bemutatják első sikerfilmjét, a díszvetítésre pedig őt és egykori főszereplőjét is várják – azt, akivel Mallo úgy összeveszett a forgatáson, hogy azóta sem beszéltek.

A gyerekkora emlékképeibe visszamenekülő rendező úgy dönt,

ideje elásni a csatabárdot,

felkeresi hát egykori múzsáját, Alberto Crespót. Ez aztán az egész életét felforgatja: ismét kebelbarátok lesznek a színésszel, aki a szokásos gyógyszerek mellett a heroinra is rászoktatja. Már-már úgy tűnik, a Crespóval megérkező múlt teljesen felfalja Mallo életét, amikor hirtelen megjelenik az ajtajánál első szerelme, Federico.

Hősünknek döntenie kell, hogy önsajnálatba temetkezik, és hagyja, hogy a vállára nehezedő hírneve, na meg az emlékei porrá zúzzák, ahogy ő teszi a tablettákkal – vagy feláll, és ismét kezd valamit az életével. Az idő ugyanis ketyeg, és ahogy a film talán túl gyakran is hangsúlyozza, ő sem lesz már fiatalabb.

Bár nincsenek hirtelen terhességek és halálok, azért a Fájdalom és dicsőségből sem hiányoznak a szappanoperai fordulatok: az almodóvari világot most is a „pont ő, pont ott, pont akkor” deus ex machinája tartja folyamatos forgásban.

E váltópontok között viszont a rendező a drámát és az ezúttal takaréklángra tekert komédiát is hagyja kiforrni: elég mindössze két-három, Mallo életében feltűnő figura és egy marék párbeszéd ahhoz, hogy a hősöket ne csak megismerjük, de a magunkéinak is érezzük. A Mallót alakító Antonio Banderas talán még soha nem volt ilyen jó; a teljes rezignáltságból egyetlen jeleneten belül válik az anyjáért rajongó felnőtt gyerekké, vagy épp sóvárgó, kihűlt szívű szeretővé, aki tudja, hogy egy lopott csók az extől semmin nem változtat, mégis ez az egyetlen, amire vágyik. Tőle még a drogfüggőség évtizedek óta intézményesült filmes kliséit is komolyan vesszük.

A sztorit átszövő flashbackek pont olyanok, ahogy a szegény, de felemás boldogsággal teli gyerekkorokat ábrázolni szokták: álmok és ábrándok; akkor átoknak felfogott szülői szigor; első, mindent elsöprő szexuális élmény. Az ifjúkornak viszont pont ez a lényege: egyedinek és megismételhetetlennek hisszük, mégis csak sablonokban tudunk gondolkodni róla.

Ezek a jelenetek bármennyire élvezetesek, csak döcögősen illenek össze az alkotói válság képeivel – míg a végén Almodóvar egy hozzá illő fogással el nem metszi a gordiuszi csomót. S ettől válik a film az alkotás önéletrajzi ihletésű példázatává – a rendező szerint ugyanis minden mű kiszakít belőle egy darabot, hogy aztán a saját lábára állva önálló életre keljen.

Rendezőként viszont minden következő alkalommal szembe kell néznie magával, és addigi produktumaival is; csak akkor kezdhet bele ismét a munkába, hogy ha nem is kerül ki győztesen a harcból, de legalább talpon maradt.

Mindez merész összegzés egy rendezőtől, aki közmondásosan ugyanazokat a témákat járja körbe újra és újra a filmjeivel. A Fájdalom és dicsőség hosszú évek óta Pedro Almodóvar leghatásosabb filmje – épp azért, mert ugyanolyan hepehupás és egyenetlen, mint az eddigiek, mégis teljesen más.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.