Film

Fájdalom és dicsőség: Banderas talán még soha nem volt ilyen jó

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség

  • Szabó Ádám
  • 2019. július 1.

Mikrofilm

Fellini 43 éves volt, mikor kijött a filmtörténelem máig leghíresebb művészi önvallomásával – a cím után szokás nyolc és feledik filmjének is nevezni az opust, bár akárhogy számoljuk, sehogy sem jön ki a matek.

Pedro Almodóvar 69 évesen gondolta úgy, hogy itt az ideje a vásznon is számot vetni, honnan indult, hova érkezett – igaz, neki eddig is olyan volt minden mozija, mintha naplójának vagy álmoskönyvének egy-egy lapját rendezte volna meg.

Nyert már díjat az Oscaron, Cannes-ban, Velencében és gyakorlatilag mindenhol, neve Spanyolországon belül és kívül is intézmény – higgyük el, hogy neki is szüksége van arra, hogy kitárulkozzon előttünk, főleg, mert azt sem szégyelli bevallani, hogy kvázi visszatekintését a ihlette. Jelen filmjét épp ezért a Fellini-analógia mentén hívhatnánk 36-nak, 22-nek vagy 29-nek is, attól függően, hogy hogyan súlyozzuk a kis- és tévéfilmjeit – talán valamelyik szám még rímelne is életkorban valamilyen ikonikus Fellini- vagy Buñuel-filmélményére, esetleg arra, mikor volt első-tizedik-századik szexuális élménye. A -et ugyanis a kritika szerette hasonló önéletrajzi kontextusban magyarázni.

Pedro Almodóvar

Pedro Almodóvar

Fotó: Flickr

Persze a Fájdalom és dicsőség sokkal beszédesebb cím,

még ha kicsit didaktikus is.

Előbbi nélkül nincs utóbbi – szagolhatjuk ki a mondanivalót már az első fél órában, és nem is tévedünk nagyon –, Almodóvar most ugyan visszafogottabb ecsetvonásokkal, de olyan zsigeri tablót fest ezen ordas közhely köré a filmkészítésről és magáról az alkotás folyamatáról, hogy az megéri a belé fektetett bizalmat. Még akkor is, ha ezúttal hiányoznak a polgárpukkasztó figurák, a vásári forgataghoz hasonló érzelmi kitárulkozások és egy csomó olyan elem, amit szokás nézőt próbálónak vagy „almodóvárosnak” bélyegezni.

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Antonio Banderas (Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Fotó: Cinetel

A főhős, Salvador Mallo kiégett középkorú filmrendező alvászavarral, depresszióval és minden afféle kínnal, amelyekre csak egy marék porrá őrölt, színes gyógyszer és a medence alján ücsörgés szolgálhat gyógyírként. Apátiájából egy nem várt üzenet rántja ki: felújítják és újra bemutatják első sikerfilmjét, a díszvetítésre pedig őt és egykori főszereplőjét is várják – azt, akivel Mallo úgy összeveszett a forgatáson, hogy azóta sem beszéltek.

A gyerekkora emlékképeibe visszamenekülő rendező úgy dönt,

ideje elásni a csatabárdot,

felkeresi hát egykori múzsáját, Alberto Crespót. Ez aztán az egész életét felforgatja: ismét kebelbarátok lesznek a színésszel, aki a szokásos gyógyszerek mellett a heroinra is rászoktatja. Már-már úgy tűnik, a Crespóval megérkező múlt teljesen felfalja Mallo életét, amikor hirtelen megjelenik az ajtajánál első szerelme, Federico.

Hősünknek döntenie kell, hogy önsajnálatba temetkezik, és hagyja, hogy a vállára nehezedő hírneve, na meg az emlékei porrá zúzzák, ahogy ő teszi a tablettákkal – vagy feláll, és ismét kezd valamit az életével. Az idő ugyanis ketyeg, és ahogy a film talán túl gyakran is hangsúlyozza, ő sem lesz már fiatalabb.

Bár nincsenek hirtelen terhességek és halálok, azért a Fájdalom és dicsőségből sem hiányoznak a szappanoperai fordulatok: az almodóvari világot most is a „pont ő, pont ott, pont akkor” deus ex machinája tartja folyamatos forgásban.

E váltópontok között viszont a rendező a drámát és az ezúttal takaréklángra tekert komédiát is hagyja kiforrni: elég mindössze két-három, Mallo életében feltűnő figura és egy marék párbeszéd ahhoz, hogy a hősöket ne csak megismerjük, de a magunkéinak is érezzük. A Mallót alakító Antonio Banderas talán még soha nem volt ilyen jó; a teljes rezignáltságból egyetlen jeleneten belül válik az anyjáért rajongó felnőtt gyerekké, vagy épp sóvárgó, kihűlt szívű szeretővé, aki tudja, hogy egy lopott csók az extől semmin nem változtat, mégis ez az egyetlen, amire vágyik. Tőle még a drogfüggőség évtizedek óta intézményesült filmes kliséit is komolyan vesszük.

A sztorit átszövő flashbackek pont olyanok, ahogy a szegény, de felemás boldogsággal teli gyerekkorokat ábrázolni szokták: álmok és ábrándok; akkor átoknak felfogott szülői szigor; első, mindent elsöprő szexuális élmény. Az ifjúkornak viszont pont ez a lényege: egyedinek és megismételhetetlennek hisszük, mégis csak sablonokban tudunk gondolkodni róla.

Ezek a jelenetek bármennyire élvezetesek, csak döcögősen illenek össze az alkotói válság képeivel – míg a végén Almodóvar egy hozzá illő fogással el nem metszi a gordiuszi csomót. S ettől válik a film az alkotás önéletrajzi ihletésű példázatává – a rendező szerint ugyanis minden mű kiszakít belőle egy darabot, hogy aztán a saját lábára állva önálló életre keljen.

Rendezőként viszont minden következő alkalommal szembe kell néznie magával, és addigi produktumaival is; csak akkor kezdhet bele ismét a munkába, hogy ha nem is kerül ki győztesen a harcból, de legalább talpon maradt.

Mindez merész összegzés egy rendezőtől, aki közmondásosan ugyanazokat a témákat járja körbe újra és újra a filmjeivel. A Fájdalom és dicsőség hosszú évek óta Pedro Almodóvar leghatásosabb filmje – épp azért, mert ugyanolyan hepehupás és egyenetlen, mint az eddigiek, mégis teljesen más.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.