Interjú

„Miről beszélgettünk volna?”

José Garcia színész

Mikrofilm

A francia mozi spanyol származású, főként komikus szerepeiről ismert csillaga egy balesetben megvakult férjet alakít az Éric Lavaine rendezte Titkok és igazságokban. A filmet megjelenésünk napján mutatják be itthon.

Magyar Narancs: Lavaine filmjében A nő illata Al Pacinójára emlékeztető külsővel hozza a vakságot. A szánalomkeltés ellensúlyozására van Frédéricnek bicskanyitogató stílusa, mond ki mindent, amit gondol szűrő nélkül?

José Garcia: Ráadásul mindig éhes, kikapkodja mások kezéből az ételt. Nem emlékszik arra, hogy mit csinált az előző pillanatban. Eleinte furcsának találtam, hogy egy hajdan volt jó humorú, vicces, sziporkázó pasas a látásával együtt nemcsak az emlékezetét veszíti el, hanem az önkontrollját is. Aztán megtudtam, hogy a rendező valós személyről, a barátjáról mintázta Frédéric alakját, aki a motorbalesete következtében hosszú ideig kómában volt. Ez a bizonyos Jean-Louis sokkal extrémebb dolgokat is csinált, mint én a filmben. Csukott szemmel gyakoroltam egész nap, nagy koncentrációt igényelt. Első körben a kollégáimon teszteltem, hogy mennyire vagyok hihető, árgus szemekkel figyelték a legkisebb szemrebbenésemet. Szerencsére többnyire sötét szemüvegben forgattam. A mai világ annyira tele van képekkel, hogy amikor „levesszük” a vizuális érzékelést, és csak a hallószervünkre hagyatkozunk, mondjuk, egy olyan metropoliszban, mint Párizs, ijesztő is tud lenni az a zajmennyiség, amelyben élünk, és természetesnek tartjuk.

MN: Találkozott a férfival, akiről a szerepét mintázták?

JG: Tudatosan kerültem a találkozást. Zavarban éreztem volna magam. Mégis, miről beszélgettünk volna? A régi életéről, amit elveszített? Nincs értelme. A felesége viszont nagyon kedves volt velem, megmutatta a férje ruhatá­rát, a gyönyörű anyagokból készült öltönyeit, összehozta a stylistomat a szabójával.

MN: Úgy tudom, ez az első közös filmje Lavaine-nel.

JG: Akár meg is sértődhetett volna rám, már annyi forgatókönyvét elutasítottam. Nem találtam bennük kihívást. Azzal vezette fel a Titkok és igazságokat, hogy, „írtam neked egy nem egysíkú, komplex szerepet, ha erre is nemet mondasz, akkor vége a haverságunknak”. Az igazat megvallva, sokat nyomott a latban, hogy van érintettségem a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. Évek óta védnöke vagyok egy szervezetnek, amely mozgás- és látássérült, autista, beteg gyerekek álmait váltja valóra. Évente 6–7 ezer srácot utaztatunk a francia légierő gépein, hogy olyan élményekben legyen részük, amilyenekhez másként nem jutnának hozzá. A szerepre készülve nagy segítségemre volt a párizsi Bouffes Parisiens színház akkori igazgatója, Dominique Dumont, aki elveszítette a látását, de továbbra is olyan lazán jár-kel a színházban, bot nélkül, mintha látna. Egy hónapig a párizsi vakvezetőkutya-képzőbe jártam, ahol felfedeztem, hogy a születésüktől fogva vakok teljesen más mozgáskoordinációval, érzékeléssel rendelkeznek, mint akik később veszítik el a látásukat. Óvatosabban, megfontoltabban mozognak.

MN: Franciaország-szerte újra szigorítják a járványügyi szabályokat. Milyen a helyzet most Párizsban forgatások, filmezés szempontjából?

JG: A multiplex mozik megnyitottak, inkább a független mozikat sújtotta a járvány, több közülük végleg lehúzta a redőnyt. Ami a filmes szakma gyakorlati részét illeti, talán soha nem volt annyi felkérésem, mint manapság. Nagyon erős vágy van a filmcsinálókban, a tévécsatornákban a visszatérésre.

MN: Miért távolodott el az utóbbi években a vígjátékoktól?

JG: Az igazság az, hogy elég ambiciózus vagyok. Nekiláttam egy forgatókönyv megírásának, filmterveket fejlesztek, Nicolas Benamou-val is vannak közös terveink, akivel egy jó kis akcióvígjátékot forgattam pár éve. Kinőttem már a Tutira kamuzunk- vagy A tökös, a török, az őr meg a nő-féle ökörködésekből azzal együtt, hogy a szívemhez nőttek. Sok kis izgága, zakkant figura.

MN: A kolosszális bukások közé sorolja Jean-Jacques Annaud fantasy-komédiáját, a Minor őfelségét?

JG: Szó se róla, Jean-Jacques barátom éktelenül nagyot bukott vele. Hiába vigasztaltam, hogy nekem meg ez a film nyújtotta életem legszebb forgatási élményét. Remek móka volt a sárban dagonyázni, disznó módra röfögni, irdatlan, állati külsővel mutatkozni.

MN: A kortárs spanyol filmmel milyen a kapcsolata?

JG: Több próbálkozásom volt a spanyol mozival, s belefért jó néhány dugába dőlt filmterv is. Utoljára a 2000-es évek hoztak említésre méltó feladatokat, különösen két valós történetet feldolgozó film. Carlos Saurával forgattam A hetedik napont, egy több évtizeden át húzódó családi vendetta történetét, ami a 90-es években esett meg, és a Puerto Hurracó-i mészárlás néven vált hírhedtté. Izgalmas volt annak az oknyomozó újságírónak a bőrébe bújni a Gal című politikai krimiben, aki egy kollégájával felgöngyölítette az ETA ellen fellépő, kormányzati politikusok által pénzelt paramilitáris csoport működését. De tavaly leforgattam az első kínai filmemet Tony Leung oldalán. Leo Zhang The Hunting című akció­thrillerében Párizstól Sanghajig egy pénzszállítmányt üldözünk.

MN: Úgy hírlik, az extrém sportok szerelmese. A filmezés nem nyújt elég adrenalint?

JG: Az életemnek csak tíz százalékát teszi ki a színészi hivatásom. A motoros siklóernyőzéstől a repülésen át a kite szörfig sokféle sportot űzök. Élvezem a szabadságot, Franciaország gyönyörű és fenséges tájait.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.