Pedig annyira jól kezdődik: gyerektábor a 90-es évek elején, és egy csapat fiatal, akik bátran elindulhatnának a Stranger Things castingján is. Épp egy farokkal elrondított rajzot szeretnének kilopni tanáruk házából, de ez csak egy a számtalan csínyük közül. Ezúttal azonban lebuknak, egyikük javítóintézetbe kerül, a banda pedig szétszéled. Kár, hogy gyakorlatilag ezzel az első, nosztalgiabombának szánt akcióval a film el is lövi minden patronját. A gyerekszereplők nem játsszák túl a figurájukat, igaz, helyzeti előnyük is van: egy indiánnak öltözött suhancon jót mosolygunk, de ugyanez felnőttként kevésbé vicces, még akkor is, ha Szabó Simon adja elő. A képek hangulatosak, a balhé rendben van, és még az érzelmi törést is átérezzük. A bájos főcímet látva így némi joggal remélhetjük: akik még erre is ügyeltek, biztos rengeteg energiát raktak a film fontosabb elemeibe is.
Néhány évtizeddel később viszont már semmi sem ugyanaz: a csipet-csapat agyának számító Marcell pofátlanul gazdag, ám boldogtalan és kiégett építész, a többiek pedig finoman szólva is csak csodabogár lúzerek, abból a fajtából, amelyik nem is akar betagozódni a társadalomba. Ezt a csak filmekből ismerős dacot sikerül is szerethetőként eladniuk, ami elsősorban az egyetlen lány tagnak, Petrik Andreának, valamint a bukott színészt alakító Inotay Ákosnak köszönhető – utóbbi másodmagával a forgatókönyvet is jegyzi.
A Pesti balhé leggyengébb pontja a szkript: sugárzik róla, hogy az íróknak semmi másuk nem volt a filmismertetőkben ellőtt kétsoros leíráson túl. Ez valahogy így hangzik: a gyerekkori barátok felnőttként ismét összejönnek, egy tragikus esemény után pedig úgy döntenek, elkövetik az „évszázad balhéját”: belopják egyik társuk festményét a nagy budapesti műkincsárverésre. Mindez a liftben előadott, 60 másodperces elevator pitch-nek még oké, de másfél órás moziként már számtalan kérdést felvet. Miért akar egy sikeres építész újra összeállni gyerekkori barátaival; mi szükség sznob műnemértőkre, amikor ő is a társadalom krémjébe tartozik; hol bujkálnak a rendőrök; miért még mindig Picasso képviseli a festészet csúcsát a filmekben; hány rejtett bejárata lehet egy pesti luxusszállodának; a világ egyik legértékesebb képét tényleg csak két szerencsétlen múzeumi alkalmazott felügyeli? A Pesti balhé egyik felvetésre sem tud megnyugtató választ adni, az eseményeket a legtöbb esetben az írók homlokáról legördülő izzadságcseppek pörgetik tovább. A filmet igyekeztek magyar Másnaposokként és Ocean’s 11-ként is eladni, a végeredményen ezek ugyanúgy nem látszanak, ahogy Guy Ritchie hatása sem, akinek pedig húsz éve kitörölhetetlenül ott a kézjegye minden második lopást, betörést és balhét tematizáló filmen.
Lóth Balázs művét látva értékelhetjük igazán az egy kaptafára készült tengerentúli akciókat: lehet, hogy ugyanazokból a sablonokból építkeznek, ám a legalapvetőbb motivációk és fordulatok rendben vannak bennük, s az esetek többségében nem akadunk fenn azon, miért kell például a film háromnegyedénél mindennek és mindenkinek összeomlania – azért, mert ezt írja elő a forgatókönyvírói kiskáté. A Pesti balhéban azonban ezek az alapvetőnek tekinthető megoldások is mind nyögvenyelősek, a jelenetek csikorogva követik egymást, sehol sincs egy emlékezetes epizód vagy meglepő fordulat. Van viszont gyakorlatilag minden, amire számítunk, de soha nem vágytunk rá: tökönrúgás, hasraesés, melegekkel, kövérekkel, akcentusokkal való viccelődés. A poénok közül néha pont azok működnek, amelyek mintha véletlenül kerültek volna a filmbe: a nagy durranás előtti beszólás, vagy a két fontos jelenet közötti átvezetőben ellőtt egysoros. Azokon a részeken azonban, ahol a hasunkat kellene fognunk, a legtöbb esetben csak kényelmetlenül fészkelődünk a székünkben. Ott van például a szigorú, elnyomó apa esete. A figura nem több egy karikatúránál, de Hegedűs D. Géza nemcsak kihozza belőle a maximumot, hanem egyenesen lubickol a szerepben; egészen addig, míg a film be nem küldi őt a fürdőszobába, hogy egy nappal fia temetése után fejhallgatóval a fején elkezdje rettenetesen dicsérni magát a tükörben, amíg a háta mögött be nem törnek a házába…
Az elmúlt néhány évtizedben túl sokszor írták már le magyar filmekről, hogy „ebben több volt”, meg hogy „legalább a szándékot értékeljük”; a Vajna-korszak érdeme, hogy a forgatókönyv-fókuszú filmfejlesztés miatt az ebben az időszakban készült mozik többségének legalább az alapjai rendben voltak. A Pesti balhé ugyan jobb film Sas Tamás örökbecsűinél, mégis a magyar vígjátékoknak ezt a sötét korszakát juttatja eszünkbe.
Forgalmazza az InterCom
