„Nem ügy, hogy melegek, az sem, hogy az egyikük zsidó"

Hamarosan mozikban a '85 nyara, François Ozon pedig Házibuli-rajongóként coming outol.

Nemzetközi újságíró: Angolul csináljuk? François Ozon francia filmrendező: Igen, úgy próbáljuk.

Ez a kis bemelegítő small talk 2021 januárjában hangzott el – ha nincs a pandémia, Párizsban hangzott volna el, mert hagyományosan az év elején tartják a Rendez-Vous with French Cinema nevű filmes happeninget, ahol felvonulnak a francia film nagyjai (plusz közepesei és kicsijei), hogy egy belvárosi szálloda kisebb-nagyobb szobáiban egyik interjút adják a másik után a nemzetközi sajtó meghívott képviselői körében.

A nemzetközi sajtó meghívott képviselői idén a saját nappalijaikból (vagy egyéb, Zoomon is vállalható helyiségeikből) jelentkeztek be, a francia filmművészek pedig üres párizsi szállodai szobákban várták a kérdéseket. A tolongás a megnyíló Zoom-ablakok száma alapján virtuálisan is nagy volt, François Ozon esetében különösen, a hazai sajtót is többen képviseltük kicsinynek aligha mondható virtuális kerekasztalcsoportunkban. Néhány kérdést azért így is sikerült feltennünk az igen termékeny rendezőnek, aki filmről filmre egyre jobban beszéli az angolt, filmnyelvből pedig, de hisz ezt mindenki tudja, már rég felsőfokúja van. A beszélgetést apropóját a héten mozikba kerülő új filmje, a '85 nyara adta – egy meleg love story jellegzetesen ozoni tálalásban.

 

Francois Ozon (MTI/EPA/Ettore Ferrari)

A rendező azzal kezdi, hogy ’85-ben, 18 éves fejjel olvasta a filmet ihlető könyvet, Aiden Chambers Dance on My Grave című regényét, és megfogadta, hogy ha egyszer teljesül az álma és rendező lesz, az első filmjét Chambers ifjúsági regényéből készíti el. Hát igen, az álmok már csak ilyenek: Ozon rendező lett, de nem ezzel az adaptációval debütált, hanem az 1998-ban bemutatott Sitcommal (Szappanoperett). Ami megfogta a regényben, hogy az a maga idejében igencsak modernnek számított, mert – mint mondja - a főszereplő fiúkban nincs bűntudat, hogy szerelmesek egymásba: „Nem ügy, hogy melegek, az sem, hogy az egyikük zsidó. Ez egy univerzális történet”.

Ozon végül harminc évet várt, míg elérkezettnek látta az időt, hogy megcsinálja a filmet, ötven fölött is örömmel nyúlt vissza a nyolcvanas évekhez, bár, mint mondja, nosztalgiát egyáltalán nem érez: nehezen élte meg ezt az időszakot, a szexuális útkeresése egybeesett az AIDS-korszakkal, sok barátját vesztette el ezekben az években.

magyarnarancs.hu: Egy regényadaptáció jó esetben a megfilmesítési jogok megvásárlásával kezdődik. Volt, hogy nagyon fájt a foga egy regényre, de nem tudta megszerezni a jogokat?

François Ozon: Harminc évig vártam a jogok megvásárlásával, miközben abban is biztos voltam, hogy valaki meg fog előzni és megcsinálja a filmet. Amikor három éve felvettem a kapcsolatot Aiden Chambersszel, elmondta nekem, hogy előttem több rendező is megpróbálkozott a regény filmrevitelével, de egyszer sem működött a dolog.

magyarnarancs.hu: Kik voltak ezek a rendezők?

FO: Egy francia, egy dán és egy olasz rendező. Az egyikük meghalt AIDS-ben.

magyarnarancs.hu: Ha nem is érez nosztalgiát, azért hiányzik valami a nyolcvanas évekből?

FO:

Valójában semmi. A ruhák borzalmasak voltak, a zene meg… A The Cure-t, a brit new wave-t imádtam, de a francia zene a nyolcvanas években szörnyű volt, zeneileg a bűnös élvezetek korát éltük. De mint mondtam, ez volt az AIDS-korszak kezdete, és egyre nőtt a munkanélküliség Franciaországban.

magyarnarancs.hu: A soundtrack számai közül melyik volt a legdrágább?

FO: Talán a The Cure… Nem, Rod Stewart volt az.

Ozon a nyolcvanas évek filmművészetéért sem volt oda, de a Házibuli generációkon átívelő hatását ő sem tagadhatja, nem is teszi: a filmjében – egy improvizált jelenetben – meg is idézi a Sophie Marceau-klasszikust.

magyarnarancs.hu: Házibuli-rajongó volt?

FO: Igen. Fantasztikus dolog volt ez egy kamasz számára. Nem nagyon kényeztettek el minket olyan filmekkel, amelyek rólunk szólnak. És ugyanabba a párizsi suliba jártam, mint Sophie Marceau a Házibuliban!