Film

Nincs enyhülés

Mundruczó Kornél: Pieces of a Woman

Mikrofilm

A Pieces of a Woman nyitójelenetéhez hasonlók előtt szokás némán és letaglózva állni. A könyörtelen hajlamairól ismeretes rendező ezúttal arra kényszeríti nézőit, hogy több mint húsz percen keresztül, egy megszakítás nélküli beállításban kövessék egy otthon szülő anya, Martha (Vanessa Kirby) minden böfögését, sóhaját, nyögését és üvöltését.

A temperamentumukat és társadalmi státuszukat tekintve is gyökeresen ellentétes Martha és Sean (Shia LaBeouf) szándékosan választják az intimebbnek tartott otthon szülést, s ehhez egy megbízható dúla segítségét kívánják igénybe venni. Ám nem a várt, megszokott asszony érkezik, aki végigkísérte a nő terhességét. A gördülékenyen induló szülés során komplikációk lépnek fel, a pár babája pedig nem él tovább néhány percnél.

A szülési jelenetben nincsen semmi felemelő, ugyanakkor direkt módon taszító sem – kevéssé a naturalizmus, mint inkább az érzékekbe nyomakodó intimitás és keresetlenség visz a földre. Ahogy maga a rendező is állítja, a hosszú szekvenciával nem a percek, órák múlásának valós megmutatása volt a célja, inkább az időérzékelés torzítása, ahogyan a szülés önkívületi állapotában egyszerre kitágul és összehúzódik az idő. A jelenetek intenzitása eltompítja az érzékeket, de nem annyira, hogy a későbbiekben ne emlékezzünk a részletekre, amelyek jelentőséget nyernek az utóbb kibontakozó dráma szempontjából. Amit látunk, leg­inkább ahhoz hasonlít, mintha valamilyen folyadék hullámzását szemlélnénk: szinte észrevétlenül emelkedik és csökken a szint, váltakozik az önkívület az intimitással, majd a csontig hatoló rettenettel. Kirby ráadásul egy érzékeny koreográfia résztvevője, a technikailag és színészileg is megterhelő jelenetben méltó társa az egyszerre rémült és gyengéd Shia LaBeouf és a dúlát játszó, melegségében is határozott Molly Parker.

A nyitójelenet radikális folyamatosságát ezután felforgatja a film maradékának töredezettsége. Mundruczó és a forgatókönyvíró Wéber Kata hónapok kiragadott pillanatképeire szaggatják Martha gyászfolyamatát. A kezdeti naturalizmust is felváltja egy hagyományosabb melodrámai hangnem: egyik szereplő sem reagál úgy, amit ne láttunk volna már gyászról szóló filmekben, de Wéber és Mundruczó munkája jobbára mégis megtartja az erejét. Ez pedig inkább köszönhető a kiváló színészvezetésnek és a szereplőgárda fegyelmezettségének, mint az egyéb rendezői gesztusoknak vagy a forgatókönyvnek. Nagyon különböző játékstílusokat és figurákat kell és sikerül is összebékíteni. Kirby mindent elfojt, és csupán a járásával és a tartásával képes érzékeltetni a szinte elviselhetetlen veszteséget (kislánya halálát konkrétan nem látjuk, szó szerint a lépteiből értjük meg, hogy meghalt). LaBeouf egy jó szándékú, gyenge dúvad, aki vadul és teátrálisan gyászol, és felfoghatatlan számára szerelme hallgatása. Ellen Burstyn régimódi, kerekre csiszolt színjátszást művel, hibátlan az acélos szívű, a holokausztot túlélt anya szerepében, aki szerint a traumából való felépülést csak akarni kell.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.