Tinikről a filmvásznon minimum a kilencvenes-kétezres évek óta képtelenség korai magömlés és az ajtón rosszkor, kopogás nélkül belépő szülők nélkül beszélni; a magukat a fiatalokra pozicionáló magyar filmek pedig még egy jó ideig hurcolják magukkal az Álom.net keresztjét. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (RLSM) pont azért tökéletes ezen átok megtörésére, mert nem akar sem görcsösen megfelelni a tinifilmek kliséinek, sem erőltetetten szembemenni azokkal. Egyszerűen őszintén beszél arról a korról, amelyik – ha épp benne járunk – életünk leghosszabb szakaszának tűnik, és a bölcsebbnek tartott felnőttek is legfeljebb annyit tudnak elmondani róla megnyugtatásul, hogy egyszer majdcsak elmúlik.
Schwechtje Mihály több rövidfilm, valamint a Terápia című sorozat után forgatta le első játékfilmjét – a Filmalap támogatása nélkül. Mint egy interjúban elmondta, számára a kamaszkor nem csupán egy életszakasz, hanem látlelet arról, mi vár ránk a jövőben. A közösségi média által atomizált társadalom, a fiatalok körében elharapózó erőszakhullám, a bullying, a megbélyegzés és a tinédzserkori öngyilkosság korunk legforróbb témái közé tartoznak, és úgy néz ki, erre lassan a kortárs alkotók is felkapják a fejüket: a Dear Evan Hansen című Broadway-darab tavaly nyert Tony-díjat, a 13 reasons why című televíziós sorozat pedig épp második évadával igyekszik lerombolni azt, amit az elsővel felépített. A RLSM az ezekben megjelenített problémákat helyezi magyar környezetbe – talán ezért is tűnik lehangolóbbnak és sötétebbnek a végeredménye. Főhősei gimnazisták, akik működő családmodell hiányában kénytelenek máshol példaképeket keresni maguknak: Eszter a mangák megszállottjaként belezúg az irodalomtanárába, mert az elfogadja őt olyannak, amilyen; Péter pedig megpróbál ehhez a tanárhoz hasonlítani, mert látja, hogy az bejön titkos szerelmének, Eszternek. Nemcsak ők, de kortársaik és szüleik is képtelenek a problémáikat megbeszélni a másikkal, úgy élnek együtt, hogy egy világ választja el őket egymástól. Amikor a bálványozott tanár otthagyja a gimnáziumot, egyszerre minden megváltozik, és mindketten kénytelenek szembesülni korosztályuk legsablonosabb, de attól nem kevésbé valódi nehézségeivel: hogyan feleljenek meg az osztálytársaik, szüleik és még ki tudja, ki mindenki elvárásainak.
Szerencsére a film nem próbál amerikai elődeire hasonlítani, és túlzottan optimista, művészieskedő, ne adj’ isten trendi lenni – vagy legalábbis nem jobban, mint egy csepeli gimnázium lyukasórája. És pont ettől válik valódivá. Itt nincsenek a menzán élesen elkülönülő szubkultúrák, csak diákok, akik még mindig magukat keresik. Vannak, akik okosabbak, mások testileg fejlettebbek, esetleg sportosabbak, de mind ugyanarra vágynak: szeretetre és elfogadásra. Ez az a korosztály, ahol egy pillanat alatt válik barátnőből ellenséggé az ember, üldözöttből pedig üldözővé – vékony a határ, amit az internet csak tovább kurtított. Péter történetszála bizonyítja leginkább, hogy a jó és a rossz diák fogalma legalább annyira idejétmúlt, mint a világot jobboldalra-baloldalra felosztó politikai felfogás. Vajda Kristóf remekül hozza a megzavarodott, elnyomott kisfiút, aki ha egy pillanatra mégis fölénybe kerül valakivel szemben, frusztráltságában azonnal él is a lehetőséggel. Ő is áldozat csupán, ahogy a főszereplő Eszter is. Vele ráadásul jóval kevésbé volt kegyes a forgatókönyv: egyszerű, a szinopszisban bemutatott lila hajú, mangarajongó lány marad egészen addig, míg áldozattá nem válik; Herr Szilvia alakításában mégis megtelik élettel a figura, s képes elvinni a hátán a filmet.
A címbéli komment legalább annyira hátborzongatóan hangzik, mint azok az egyre gyakoribb hírek, hogy tizenéves fiatalok dobják el maguktól azt az életet, amibe még alig kóstoltak bele.
A RLSM néhol kicsit egyenetlen, de a szereplők nyelvén szólva mutatja be, hogyan történhet mindez. Nem nagyon akad magyar film, mely ezen a nyelven valaha is jobban beszélt volna.
Forgalmazza a Vertigo Média
