Az agyaras, rovararcú, rasztafrizurás ragadozó – a nevére némiképp rácáfolva – persze nem is a napi betevőért gyilkoló ragadozó, hanem sportvadász, afféle Czinege Lajosba ojtott Semjén Zsolt – e terminológiai problémára a friss, a Predator-széria számos elemére reflektáló Ragadozó-filmben több szereplő is szinte szájbarágósan hívja fel a figyelmet.
A Predator (hívjuk így, már csak a megszokás miatt is) nem az éhét csillapítaná belőlünk, áldozataiból csak a koponya és a gerinc kell, a többit eldobja, mint sokan a szotyihéjat. Ezen alapszituációból leginkább a tabutörés motívuma jön át: a vérszomjas idegen számára az ember csak értékes vad – leginkább az életerős, tökig golyószóróba öltözött marcona fegyveresekre hajt, a civil aprónépre ügyet sem vet. Már a pályakezdő John McTiernan 1987-es – a mitológiát megalapozó – Ragadozója is páratlan volt a maga ensemble castjával: csupa csináld magad színész, zömük volt bodybuilder, amerikai focista, pankrátor és küzdősportos, élükön természetesen Arnold Schwarzeneggerrel. És ne feledjük: eredetileg még magát az űrvadászt is az akkor még kezdő jellemszínész, Jean-Claude Van Damme adta volna, csak azután egy még nálánál is böszmébb jószágot raktak a lárvaarc alá, így a Predator mozgáskultúrájából máig hiányzik a pörgőrúgás. Nem tudhatjuk, mennyivel járult hozzá a film legendájához, de utóbb a választópolgárok is megbíztak azokban, akik önfeláldozóan szembeszálltak a rusnya rémmel: Schwarzenegger nyolc évig lehetett Kalifornia kormányzója, a filmben folyton bagót rágó, szafarikalapos Jesse Ventura (a volt birkózó) 1999 és 2003 között ugyanezt a funkciót töltötte be Massachusettsben.
A csapatban azonban volt egy kakukktojás is, a szkriptfelelős
Shane Black: az általa megformált Hawkinst mészárolja le előételként a kozmikus vadász (dicséretes, hogy elsőként magát írta ki a filmből). Black azóta ígéretes forgatókönyvíróból respektált filmkészítővé avanzsált (legalábbis a Durr, durr és csókot meg a Vasember 3-at sokan szeretik), valamennyire adta magát, hogy ismét kezelésbe vehesse ifjúkori főművét. Eddig sem kellett sok ürügy a folytatáshoz: 1990-ben és 2010-ben is készült egy-egy sequel (az utóbbi Antal Nimródtól), miközben a két Alien vs. Predator film fattyúleágazása mindkét rém rajongóinak izzó gyűlöletét kiváltotta.
A legújabb Predator mindenekelőtt kissé izzadságos ujjgyakorlat: mintha Black igazolná, hogy még mindig tud pörgős párbeszédeket írni, habár itt annak pont nincs sok tétje. Természetesen az ő Ragadozó-változatában is akadnak renegát harcosok, akik katonai börtöntöltelékből lépnek elő hősökké – ez afféle finom biccentés lenne a Piszkos tizenkettő feltételezett irányába. Meglepő fordulat a szemrevaló tudósnő és az autista zseni kisfiú felvonultatása a filmben (csak vicceltünk), és persze a kutya sem maradhat ki egy családi hentelős filmből – egy pár űrből jött roboteb formájában.
Az új Ragadozó óriási hendikepje, hogy jeles előzményfilmjével szemben szólni akar valamiről, ám ez a szándék, no meg az egymásra dobált témák és motívumok gyorsan agyonnyomják Black moziját. Van itt minden: titkos kormányzati szerv jó dumájú, ám szociopata vezetővel, predator-predator belviszály, globális felmelegedés mint inváziós motívum és folytatódó emberi evolúció – csak egy igazi, emlékezetes főszereplő nem akadt, nélküle tényleg a vadász marad az egyetlen hős. Az akciójelenetek persze rendben vannak, a többfajta predatortípus üdítően fokozza a belezésben kulmináló gore-faktort: a fejlettebb idegen létformák leginkább a nyársalást és szeletelést kedvelik. A friss darabot látva mégis könnyes szemmel idézzük fel a süllyesztőben rég eltűnt McTiernan eredeti Ragadozóját. Olyan filmet ma már biztosan nem készíthetnének el: hiába tűnik ma már bájosan ódivatúnak, olcsónak és néhol kissé kopottnak, de mégiscsak működik! Ilyet, mint Shane Blacké, bármikor lehet csinálni – csak éppen minek.
Forgalmazza a Fórum Hungary
