Otromba pixeles világ, aminek csak az előszobájába mehetünk be

  • B. Papp Máté
  • 2019. március 12.

Mikrofilm

A többi helyiséget David Lynch megtartja magának. A híres filmrendező kiállításán jártunk.

Sokat elárul a Small stories című fotókiállításáról, hogy a bársonyfüggönyökön túl egy önarckép fogad Lynch kamerába néző tekintetével,illetve annak halvány, elmosódott másával. A valóság szilárdsága és az őrültségig vitt fantáziavilág a fő motívuma összes képének.

Az első, négyzet alakú teremben a képekkel szemben fekete faszékek állnak, amelyeknek más méretűek a lábaik. A tárgyak behatárolta tér közepén egy állványon Chrysta Bell All The Things című száma szól megállás nélkül, bakelitlemezről.

Lynch számos művén egy jelenet bánatos vége látható. A képeknek olyan hatása van, mintha egy kiapadt tenger fenekén vagy egy háború sújtotta övezet területén lennénk. Lerobbant járművek, fabábú-szerű, arc nélküli emberek néznek vissza ránk, akárcsak egy 90-es, 2000-es évekbeli metál zenekar albumának borítóján vagy valamely animációs rajzfilm egy képkockáján. A képek pixelesek, ami tovább erősíti az érzést, hogy magunkra vagyunk hagyva a megértésben.

Egyik legjellegzetesebb mű egy fej-sorozat, melyen ugyanaz az arc nélküli személy ismerhető fel, kinek mindig más és más „játszódik le a fejében.” Van, hogy könnycseppek, van, hogy csillagok és különböző égitestek, van, hogy villámlás figyelhető meg a testrészek helyén, de olyan is akad, amikor a fej félbe van vágva, az egyik részében pedig egy lakóház tűnik fel – személyes kedvencem az volt, amelyiken egy függőleges irányba fordított fogszabályzós száj tátong. A képek feltehetőleg Lynch szorongására és meg nem értettségére utalnak – így akarhatta kifejezni, hogy mennyi minden van benne, amit mi soha nem láthatunk. Jaj.

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a képsorozat középső elemén egy mosolygós női száj és egy őt elérni akaró tenyér tűnik fel, amelyen mintha a művész – kicsit gúnyosan – átnevetne a világából a miénkbe, erősítve az érzést, hogy hozzá nem lehet eljutni. Az arc mögött egy másik fej is kikörvonalazódik, ami ugyancsak Lynch elbújtatott személyére utalhat.

false

 

David Lynch / Small Stories - Facebook

A másik termemben lévő képeken egy visszatérő elem lelhető fel, méghozzá az ablak, amin keresztül ő lát minket, továbbá olyan dolgokat, amiket méltónak talál, illetve amin keresztül mi láthatjuk őt, az életterét, amiben mozog. Feltűnnek természeti elemek, mint egy különös formájú virág és egy növény, valamint magok is, amelyek a fekete-fehérségnek köszönhetően némiképp silányak, viszont velük az életre és az azon túlmutató szépségre célozgathat Lynch, a kiállítás során először.

A fej, mint a gondolati síkság fő szimbóluma újfent megjelenik, viszont minden képen más formát ölt: van, hogy eltorzult, embriószerű, deformálódott tekinteteket látunk, de van, hogy az arcnak a felénk néző részét kéreg borítja. Olyan mű is akad, amin a fejet egy lyukacsos kővel helyettesíti, ami az emberek csekélységét, jelentéktelenségét sejteti. Számos képén előkerülnek a szebbik nem képviselői is, de az arcuk soha nem vehető ki teljesen és legtöbbször meztelenek.

false

 

Egyik szerzeményén egy árnyékokba burkolózott otromba egyén röhög vissza ránk, amivel össze is lehet foglalni a kiállítást: Lynch nem akar beengedni magához, csak részleteket akar megmutatni, hogy a megértése közelébe kerüljünk, viszont egy ponton visszalök minket. Ahogyan a képeinek egyes elemei, úgy az ő tébolyultsága is értelmezhetetlen számunkra, ugyanakkor minél többet adna át a szorongásaiból fakadó rémületeiből, annál inkább veszítene az érdemeiből, ezért örüljünk neki, hogy csak az előszobába enged be, de az elrettentő többi helyiséget megtartja magának.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”