Otromba pixeles világ, aminek csak az előszobájába mehetünk be

  • B. Papp Máté
  • 2019. március 12.

Mikrofilm

A többi helyiséget David Lynch megtartja magának. A híres filmrendező kiállításán jártunk.

Sokat elárul a Small stories című fotókiállításáról, hogy a bársonyfüggönyökön túl egy önarckép fogad Lynch kamerába néző tekintetével,illetve annak halvány, elmosódott másával. A valóság szilárdsága és az őrültségig vitt fantáziavilág a fő motívuma összes képének.

Az első, négyzet alakú teremben a képekkel szemben fekete faszékek állnak, amelyeknek más méretűek a lábaik. A tárgyak behatárolta tér közepén egy állványon Chrysta Bell All The Things című száma szól megállás nélkül, bakelitlemezről.

Lynch számos művén egy jelenet bánatos vége látható. A képeknek olyan hatása van, mintha egy kiapadt tenger fenekén vagy egy háború sújtotta övezet területén lennénk. Lerobbant járművek, fabábú-szerű, arc nélküli emberek néznek vissza ránk, akárcsak egy 90-es, 2000-es évekbeli metál zenekar albumának borítóján vagy valamely animációs rajzfilm egy képkockáján. A képek pixelesek, ami tovább erősíti az érzést, hogy magunkra vagyunk hagyva a megértésben.

Egyik legjellegzetesebb mű egy fej-sorozat, melyen ugyanaz az arc nélküli személy ismerhető fel, kinek mindig más és más „játszódik le a fejében.” Van, hogy könnycseppek, van, hogy csillagok és különböző égitestek, van, hogy villámlás figyelhető meg a testrészek helyén, de olyan is akad, amikor a fej félbe van vágva, az egyik részében pedig egy lakóház tűnik fel – személyes kedvencem az volt, amelyiken egy függőleges irányba fordított fogszabályzós száj tátong. A képek feltehetőleg Lynch szorongására és meg nem értettségére utalnak – így akarhatta kifejezni, hogy mennyi minden van benne, amit mi soha nem láthatunk. Jaj.

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a képsorozat középső elemén egy mosolygós női száj és egy őt elérni akaró tenyér tűnik fel, amelyen mintha a művész – kicsit gúnyosan – átnevetne a világából a miénkbe, erősítve az érzést, hogy hozzá nem lehet eljutni. Az arc mögött egy másik fej is kikörvonalazódik, ami ugyancsak Lynch elbújtatott személyére utalhat.

false

 

David Lynch / Small Stories - Facebook

A másik termemben lévő képeken egy visszatérő elem lelhető fel, méghozzá az ablak, amin keresztül ő lát minket, továbbá olyan dolgokat, amiket méltónak talál, illetve amin keresztül mi láthatjuk őt, az életterét, amiben mozog. Feltűnnek természeti elemek, mint egy különös formájú virág és egy növény, valamint magok is, amelyek a fekete-fehérségnek köszönhetően némiképp silányak, viszont velük az életre és az azon túlmutató szépségre célozgathat Lynch, a kiállítás során először.

A fej, mint a gondolati síkság fő szimbóluma újfent megjelenik, viszont minden képen más formát ölt: van, hogy eltorzult, embriószerű, deformálódott tekinteteket látunk, de van, hogy az arcnak a felénk néző részét kéreg borítja. Olyan mű is akad, amin a fejet egy lyukacsos kővel helyettesíti, ami az emberek csekélységét, jelentéktelenségét sejteti. Számos képén előkerülnek a szebbik nem képviselői is, de az arcuk soha nem vehető ki teljesen és legtöbbször meztelenek.

false

 

Egyik szerzeményén egy árnyékokba burkolózott otromba egyén röhög vissza ránk, amivel össze is lehet foglalni a kiállítást: Lynch nem akar beengedni magához, csak részleteket akar megmutatni, hogy a megértése közelébe kerüljünk, viszont egy ponton visszalök minket. Ahogyan a képeinek egyes elemei, úgy az ő tébolyultsága is értelmezhetetlen számunkra, ugyanakkor minél többet adna át a szorongásaiból fakadó rémületeiből, annál inkább veszítene az érdemeiből, ezért örüljünk neki, hogy csak az előszobába enged be, de az elrettentő többi helyiséget megtartja magának.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.