Otromba pixeles világ, aminek csak az előszobájába mehetünk be

A többi helyiséget David Lynch megtartja magának. A híres filmrendező kiállításán jártunk.

Sokat elárul a Small stories című fotókiállításáról, hogy a bársonyfüggönyökön túl egy önarckép fogad Lynch kamerába néző tekintetével,illetve annak halvány, elmosódott másával. A valóság szilárdsága és az őrültségig vitt fantáziavilág a fő motívuma összes képének.

Az első, négyzet alakú teremben a képekkel szemben fekete faszékek állnak, amelyeknek más méretűek a lábaik. A tárgyak behatárolta tér közepén egy állványon Chrysta Bell All The Things című száma szól megállás nélkül, bakelitlemezről.

Lynch számos művén egy jelenet bánatos vége látható. A képeknek olyan hatása van, mintha egy kiapadt tenger fenekén vagy egy háború sújtotta övezet területén lennénk. Lerobbant járművek, fabábú-szerű, arc nélküli emberek néznek vissza ránk, akárcsak egy 90-es, 2000-es évekbeli metál zenekar albumának borítóján vagy valamely animációs rajzfilm egy képkockáján. A képek pixelesek, ami tovább erősíti az érzést, hogy magunkra vagyunk hagyva a megértésben.

Egyik legjellegzetesebb mű egy fej-sorozat, melyen ugyanaz az arc nélküli személy ismerhető fel, kinek mindig más és más „játszódik le a fejében.” Van, hogy könnycseppek, van, hogy csillagok és különböző égitestek, van, hogy villámlás figyelhető meg a testrészek helyén, de olyan is akad, amikor a fej félbe van vágva, az egyik részében pedig egy lakóház tűnik fel – személyes kedvencem az volt, amelyiken egy függőleges irányba fordított fogszabályzós száj tátong. A képek feltehetőleg Lynch szorongására és meg nem értettségére utalnak – így akarhatta kifejezni, hogy mennyi minden van benne, amit mi soha nem láthatunk. Jaj.

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a képsorozat középső elemén egy mosolygós női száj és egy őt elérni akaró tenyér tűnik fel, amelyen mintha a művész – kicsit gúnyosan – átnevetne a világából a miénkbe, erősítve az érzést, hogy hozzá nem lehet eljutni. Az arc mögött egy másik fej is kikörvonalazódik, ami ugyancsak Lynch elbújtatott személyére utalhat.

 

David Lynch / Small Stories - Facebook

A másik termemben lévő képeken egy visszatérő elem lelhető fel, méghozzá az ablak, amin keresztül ő lát minket, továbbá olyan dolgokat, amiket méltónak talál, illetve amin keresztül mi láthatjuk őt, az életterét, amiben mozog. Feltűnnek természeti elemek, mint egy különös formájú virág és egy növény, valamint magok is, amelyek a fekete-fehérségnek köszönhetően némiképp silányak, viszont velük az életre és az azon túlmutató szépségre célozgathat Lynch, a kiállítás során először.

A fej, mint a gondolati síkság fő szimbóluma újfent megjelenik, viszont minden képen más formát ölt: van, hogy eltorzult, embriószerű, deformálódott tekinteteket látunk, de van, hogy az arcnak a felénk néző részét kéreg borítja. Olyan mű is akad, amin a fejet egy lyukacsos kővel helyettesíti, ami az emberek csekélységét, jelentéktelenségét sejteti. Számos képén előkerülnek a szebbik nem képviselői is, de az arcuk soha nem vehető ki teljesen és legtöbbször meztelenek.

 

Egyik szerzeményén egy árnyékokba burkolózott otromba egyén röhög vissza ránk, amivel össze is lehet foglalni a kiállítást: Lynch nem akar beengedni magához, csak részleteket akar megmutatni, hogy a megértése közelébe kerüljünk, viszont egy ponton visszalök minket. Ahogyan a képeinek egyes elemei, úgy az ő tébolyultsága is értelmezhetetlen számunkra, ugyanakkor minél többet adna át a szorongásaiból fakadó rémületeiből, annál inkább veszítene az érdemeiből, ezért örüljünk neki, hogy csak az előszobába enged be, de az elrettentő többi helyiséget megtartja magának.